ŐSZI KÖD

Hajnal ül a réten, mint halk, fehér fátyol,
köd csorog a fűre a messzi láthatárról.
A fák ágai álmosan hajolnak,
párás levelek közt halk neszek bolyonganak.

A ködben a közeli messzinek látszik,
egy bokor is óriás árnyékká válik.
A távolság eltűnik, nincs biztos irány,
csak a fehérség ring, akár egy óceán.

A köd nem pusztít el semmit, csak takar,
s a rejtett világra csendesen rámutat.
Azt súgja: ne hidd, hogy ennyi a határ,
ha szemed nem látja, attól még ott a világ.

Mert minden homály mögött lehet fény,
és minden csendben ott rejtőzik remény.
Lehet, hogy csak pár lépés választ el,
attól, amit most még nem érhetünk el.

Egyszer csak fénycsík hasad odafenn,
meleg érintése a ködön át lehel.
A nap lassan végigsimítja az ágakat,
aranyba mártja a pihenni készülő fákat.

Talán azért olyan szép az ősz,
mert egyszerre ér hideg és fényözön.
Lent a köd ölel, fönt a nap ragyog,
s közöttük én, egy pillanatra, ott vagyok.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Mezsgye

Határvonal, mely elválaszt, de köt is, a múltból hoz és jövő felé röpít, nem csak sáv, mely földeket választva hagy, hanem rajta át az ember is szárnyra kap. Állunk a

Kezdet és vég

A mély-sötétből csöndben indulunk, a születéssel mind titkokat hozunk. Kilenc hónap az anyaméh ölén, már bennünk él a mindenség-törvény. A gyermek szeme tiszta harmatán, megcsillan egy világ-áldás, áradás. Nem tudja

A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra, apró fehér jelek rajzolódnak ki. A kíváncsi követek a tél birodalmából úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek. Súlytalan érintéssel csókolják arcomat, hűvös

Bányában

A bánya egy kísértő hősi hely, hol ember és föld együtt lehel. A mély-homályból fény tör elő, s a bányász-emlék hegycsúcsra nő. Csákány zeng, omlik a szén, a sötét vájat

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!