Van egy régi fénykép, néha előveszem,
hosszan időzöm, míg csendben nézegetem.
Egy ballagó lány tekint vissza rám,
s vele együtt visszatér egy elfeledett talány.
Nem voltunk közel, csak ismertem őt,
de észrevettem benne valami különös erőt.
Nem kellett sok szó, hosszú beszélgetés,
hogy feltűnjön: benne más volt a létezés.
Csak ismerősként figyeltem őt távolabbról,
mint egy fényt, amely messziről is tisztán lángol.
Volt benne valami nehezen nevezhető,
egy belső tartás, tiszteletre érdemes, szerethető.
Érdekes volt, ahogy a világra nézett,
ahogy a dolgok mögött is látta a lényeget.
Volt benne merészség, de nem hivalkodó,
inkább csendesen figyelő, gondolkodó.
Volt saját hangja, és saját véleménye,
nem sodorta el könnyen mások igénye.
Nem akart mindenáron másnak látszani,
tudott önmaga maradni, önmagának állni.
Ezekért néha eszembe jut a lány arca,
mit a régi fénykép csendben újra megmutatja.
És olyankor érzem, milyen különös dolog,
hogy valaki ennyi év után bennünk marad valahol.
Hiányzik az a fajta ember, aki ő lehetett,
az értelmes, érző, másokra is figyelő lélek.
Az, aki nemcsak magára gondolt,
hanem akkor is segített, amikor neki is nehéz volt.
Nem akart többnek látszani, mint aki volt,
nem volt benne semmi fölösleges, mit gondolt.
Egyszerűen csak önmaga tudott maradni,
s ez ritka érték, amit nem lehet megtanulni.
Ő pedig messzire került, elnyelte az idő,
mint ködbe vesző tájban szemerkélő eső.
Nem tudtam, merre jár, mi lett vele azóta,
csak a régi képe maradt meg bennem továbbra.
Nem azért hiányzik, mert közel állt hozzám,
hiszen nem volt közös történetünk igazán.
Talán csak az hiányzik, amit képviselt,
azt a ritka emberi értéket, ami benne fénylett.
Jó, hogy legalább megmarad ez a régi kép,
rajta egy ballagó lány, fiatal, okos és szép.
S ha néha megnézem a fényképet csendesen,
csak arra gondolok: jó, hogy ismerhettem.
S ha az emlékezés mélyéből újra felragyog,
nem a veszteség az, amit belőle megtartok,
hanem egy okos, gyönyörű, különleges lány,
ki egy régi képen túl is megmaradt talány.
Mert vannak, akik nem maradnak velünk,
mégis valami fontosat hagynak nekünk.
Nem közös emlékek súlya tartja ezt életben,
hanem egyetlen tiszta hatás, mélyen a lélekben.
Méhes József
(Zümi bá’)