ŐSZI KÖD

Hajnal ül a réten, mint halk, fehér fátyol,
köd csorog a fűre a messzi láthatárról.
A fák ágai álmosan hajolnak,
párás levelek közt halk neszek bolyonganak.

A ködben a közeli messzinek látszik,
egy bokor is óriás árnyékká válik.
A távolság eltűnik, nincs biztos irány,
csak a fehérség ring, akár egy óceán.

A köd nem pusztít el semmit, csak takar,
s a rejtett világra csendesen rámutat.
Azt súgja: ne hidd, hogy ennyi a határ,
ha szemed nem látja, attól még ott a világ.

Mert minden homály mögött lehet fény,
és minden csendben ott rejtőzik remény.
Lehet, hogy csak pár lépés választ el,
attól, amit most még nem érhetünk el.

Egyszer csak fénycsík hasad odafenn,
meleg érintése a ködön át lehel.
A nap lassan végigsimítja az ágakat,
aranyba mártja a pihenni készülő fákat.

Talán azért olyan szép az ősz,
mert egyszerre ér hideg és fényözön.
Lent a köd ölel, fönt a nap ragyog,
s közöttük én, egy pillanatra, ott vagyok.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!