Minden, mindenben

Egy álom, mely épp megszületne,
mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.
Mint szél, mely letépi a virágot,
mielőtt még kibontaná szirmát a világon.

Az alkotó, ki művét félbehagyja,
ott elmúlás az üres lapok alja.
Mert a gondolat, mely nem született meg,
csendben hal meg a papírlapok felett.

A szerelem, mely lánggal égett,
távolság lesz, ha messzire tévedt.
Hamu alatt lehet még parázs él,
de csak, mint fájdalmas emlék kél.

Két ember között fal nő fel,
a szótlanság a kimondatlan jel.
Szavak helyén hideg csend marad,
s a közelség szép lassan széthasad.

A gyermek felnő, s ha messzire lép,
a mozdulat után üres asztal és szék.
Játékai poros polcon alszanak,
elfelejtve, halkan elbomlanak.

Az idő lassan kimarja az arcot,
s ránc ráncba írja a magányos harcot.
Minden év egy csendes veszteség,
mely elvisz egy darabot a létezésből még.

Barátok, kik más útra térnek,
csak emlékek már, s széthulló évek.
Egykori nevetésük visszhang csupán,
mint kihűlt nyár egy őszi délután.

A város fényei alatt egyedül állsz,
olvadnál a tömegbe, de látod, az elzár.
Az arcok közt sincs ismerős tekintet,
csak idegen tükrök verik vissza lényedet.

A ház, mely valaha tele volt szóval,
most csend ül a hallgatag szobákban.
Csak az óra ketyeg halkan,
mint szív, mely magára maradt a falban.

A hit, mely egykor fényt adott,
csupán kérdő kérdésként maradt ott.
Ahol válasz helyett csak csend áll,
s az ég néma, akár egy zárt kapu már.

A szó, mely bántott, vissza nem tér,
tudjuk, nem gyógyít a szó, se vér.
Mert amit kimond a harag perce,
az örökre ott hat még a másik szívre.

Az igazság, mely elvész a zajban,
a fájdalom az, mely elnémul szavakban.
Mikor a hazugság fényben jár,
az minden tiszta hangot sötétbe zár.

A test, mely erős volt egykor,
mikor az ősz jön, lassan meghajol,
Lépések rövidülnek, szív ver nehezebben,
s a tükör egy idegent tart eléd csendben.

Az öreg, ki emlékeibe merül,
lehet szomorú, ha senki sem örül.
Történetei hangtalanul égnek,
mint mécsesek az elhagyott térben.

A perc, mikor rájössz: késő már,
a sötétség az, mely némán rád talál.
Mert az idő nem fordul vissza,
csak árnyékát húzza az átkelő kapura.

Az éj sötétje néha túl korán virrad,
elmúlás ül a fakuló hajnalpír alatt.
Mert ami születik, már hordja a végét,
mint fény, a sötét jövő ígéretét.

Az élet elenged a pályaudvaron,
A semmi vágtat át a füstös alkonyon.
Vonat viszi messze a régen volt nevetést,
s marad utána egy még nem tapasztalt érzés.

S végül a csend, mely mindent lezár,
ott te sem tudod már, hogy ez a végső határ.
Mert az élet minden volt éltető sora,
egy néma pontban a végtelenbe oldódik tova.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Különbség

Az üres fej jelzés nélkül él büszke méltóságban,miközben nincs semmi szikra a gondolkodásban,s benne a légüres tér mégis úgy zörög,mint szélfútta vödör a disznóól mögött. A gyomor, ha kong, nem

Ki az a Mérték?

A kocsmában mondták bölcs képpel: Mértékkel!,mintha volna egy ember, ki járna félüres serleggel.Kerestem őt sokáig borgőzös éjszakákban,de eltűnt mindig a hajnali ködlepte félhomályban. Anyám is azt hajtogatta ünnepi vacsoráknál:igyál Mértékkel

Sokan mondják

Sokan mondják: „Látod, haladsz!”Mintha ettől könnyebben maradsz.Pedig nem út ez már nekem,csak hosszú csikorgás odabenn. Békésben, Hajdúban néznek rám fölényesen,mintha tudnák, mit jelent élni rendesen.Könnyű beszélni tiszta cipőben,míg vérzek valahol

„Alagútban” ne katapultálj

Az „alagút” gyomrában hideg a csend,s az ember önmagától is megretten.A falakon túl tompán zúg a mély,és minden lélegzet egy új veszély. Van úgy, hogy rád szakad az egész ég,és

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!