Az „alagút” gyomrában hideg a csend,
s az ember önmagától is megretten.
A falakon túl tompán zúg a mély,
és minden lélegzet egy új veszély.
Van úgy, hogy rád szakad az egész ég,
és nem marad benned semmi remény.
A percek ólomként húzzák szívedet,
s nem látod már a kijárat helyét.
Sokan rohannak vak végzet felé,
mert türelmük már rég porrá alél.
Egy rossz percért egy életet dobnak,
s a csendben önmagukra omlanak.
Az „alagút” nem ellenség talán,
csak átvezet egy új világ falán.
A sötétség nem örök birodalom,
csak próbára tett néma riadalom.
Ne katapultálj, míg a mély szorít,
mert minden ugrás új sebeket nyit.
Menekülni nem mindig szabad,
gyakran csak rommá zúzod önmagad.
A hirtelen döntés olyan, mint a láng,
egy pillanatig fénylik, aztán odavág.
Utána csak füst marad és romhalom,
meg néhány szó, mit vissza nem vonhatol.
És akkor, ha elfárad az „alagútban” az éj,
nem lesz benned sem harag, sem veszély.
Csak halk bizonyosság marad veled:
az mentett meg, hogy nem menekültél.
Az élet nem egy látványos jelenet,
hol újraírnak minden végzetet.
Itt nincs kaszkadőr, nincs második út,
csak az, hogy végigmész az „alagúton”.
Méhes József
(Zümi bá’)