Minden, mindenben

Egy álom, mely épp megszületne,
mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.
Mint szél, mely letépi a virágot,
mielőtt még kibontaná szirmát a világon.

Az alkotó, ki művét félbehagyja,
ott elmúlás az üres lapok alja.
Mert a gondolat, mely nem született meg,
csendben hal meg a papírlapok felett.

A szerelem, mely lánggal égett,
távolság lesz, ha messzire tévedt.
Hamu alatt lehet még parázs él,
de csak, mint fájdalmas emlék kél.

Két ember között fal nő fel,
a szótlanság a kimondatlan jel.
Szavak helyén hideg csend marad,
s a közelség szép lassan széthasad.

A gyermek felnő, s ha messzire lép,
a mozdulat után üres asztal és szék.
Játékai poros polcon alszanak,
elfelejtve, halkan elbomlanak.

Az idő lassan kimarja az arcot,
s ránc ráncba írja a magányos harcot.
Minden év egy csendes veszteség,
mely elvisz egy darabot a létezésből még.

Barátok, kik más útra térnek,
csak emlékek már, s széthulló évek.
Egykori nevetésük visszhang csupán,
mint kihűlt nyár egy őszi délután.

A város fényei alatt egyedül állsz,
olvadnál a tömegbe, de látod, az elzár.
Az arcok közt sincs ismerős tekintet,
csak idegen tükrök verik vissza lényedet.

A ház, mely valaha tele volt szóval,
most csend ül a hallgatag szobákban.
Csak az óra ketyeg halkan,
mint szív, mely magára maradt a falban.

A hit, mely egykor fényt adott,
csupán kérdő kérdésként maradt ott.
Ahol válasz helyett csak csend áll,
s az ég néma, akár egy zárt kapu már.

A szó, mely bántott, vissza nem tér,
tudjuk, nem gyógyít a szó, se vér.
Mert amit kimond a harag perce,
az örökre ott hat még a másik szívre.

Az igazság, mely elvész a zajban,
a fájdalom az, mely elnémul szavakban.
Mikor a hazugság fényben jár,
az minden tiszta hangot sötétbe zár.

A test, mely erős volt egykor,
mikor az ősz jön, lassan meghajol,
Lépések rövidülnek, szív ver nehezebben,
s a tükör egy idegent tart eléd csendben.

Az öreg, ki emlékeibe merül,
lehet szomorú, ha senki sem örül.
Történetei hangtalanul égnek,
mint mécsesek az elhagyott térben.

A perc, mikor rájössz: késő már,
a sötétség az, mely némán rád talál.
Mert az idő nem fordul vissza,
csak árnyékát húzza az átkelő kapura.

Az éj sötétje néha túl korán virrad,
elmúlás ül a fakuló hajnalpír alatt.
Mert ami születik, már hordja a végét,
mint fény, a sötét jövő ígéretét.

Az élet elenged a pályaudvaron,
A semmi vágtat át a füstös alkonyon.
Vonat viszi messze a régen volt nevetést,
s marad utána egy még nem tapasztalt érzés.

S végül a csend, mely mindent lezár,
ott te sem tudod már, hogy ez a végső határ.
Mert az élet minden volt éltető sora,
egy néma pontban a végtelenbe oldódik tova.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A nosztalgia

A nosztalgia selymes, langyos öncsalás,emlékekből font érzelmi maszturbálás.Tegnap még szidtuk a létet dührohamokban,ma „boldog idők” laknak ugyanazon romokban. Közös nosztalgia: társas önkielégítés,kollektív sóhajokkal végzett múltsimítás, merítés.A szégyenből tanulság lesz, a

Ilyen (is) az élet

A gyermek tiszta lelke még csodákban hinni mer,Míg rá nem omlik lassan a könyörtelen rendszer,S megtanulja, hogy e föld sokszor farkast nevel,Ki gyenge társát mosolyogva nyeli el. A pénz hideg

Harka

Itt a Harka méltóság nevét őrzi a régi igazság,ki a törzsszövetségben volt, mint ítélő magasság.Időbe vésve maradt itt, mint halványodó emlék,a köré nőtt egy falu s az erdős, szelíd vidék.

A csend súlya

Nem attól nagy az ember igazán,ha hangja átzúg mindenki akaratán.Van csend, amely többet mond mindenkinek,mint száz kimondott, üres üzenet. A folyó sem siet a tengerig,mégis minden útja oda visz.A türelemnek

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!