A kocsmában mondták bölcs képpel: Mértékkel!,
mintha volna egy ember, ki járna félüres serleggel.
Kerestem őt sokáig borgőzös éjszakákban,
de eltűnt mindig a hajnali ködlepte félhomályban.
Anyám is azt hajtogatta ünnepi vacsoráknál:
igyál Mértékkel fiam, ha pohárhoz állsz!
De Mérték sosem jött el sem húsvétkor, sem nyárban,
pedig már vártam rá minden pohár pálinkában.
Azt mondták: „Ő a példa, a higgadt tisztaságra”,
mint szentkép a falon egy csöndes parasztházban.
De én csak azt figyeltem víg borivó szemekkel,
hogy minden ember iszik, de sose Mértékkel.
Elképzeltem arcát: szelíd, deres nyugalmát,
ki nem keresi soha az éj vad vigadalmát.
Nem dől rá kockásabroszú asztalra hajnalokban,
s nem téved el a ködben elnémult utcasorban.
De már nem is keresem bús, tépett kabátjában,
sem borospincék nemespenész illatú szagában.
Beláttam: nem hús-vér ő, nem földi vándor lélek,
csak álom, mit az ember másnaposan emleget.
S ha egyszer mégis feltűnik egy kisvendéglőben,
kabátját lerázogatva megáll majd csöndességben,
Mi gyanakodva nézzük: „Te tényleg létezel?”
Ő bólint majd, s rendel egy pohár szódát, Mértékkel.
Normááális…?!
Méhes József
(Zümi bá’)