Minden, mindenben

Egy álom, mely épp megszületne,
mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.
Mint szél, mely letépi a virágot,
mielőtt még kibontaná szirmát a világon.

Az alkotó, ki művét félbehagyja,
ott elmúlás az üres lapok alja.
Mert a gondolat, mely nem született meg,
csendben hal meg a papírlapok felett.

A szerelem, mely lánggal égett,
távolság lesz, ha messzire tévedt.
Hamu alatt lehet még parázs él,
de csak, mint fájdalmas emlék kél.

Két ember között fal nő fel,
a szótlanság a kimondatlan jel.
Szavak helyén hideg csend marad,
s a közelség szép lassan széthasad.

A gyermek felnő, s ha messzire lép,
a mozdulat után üres asztal és szék.
Játékai poros polcon alszanak,
elfelejtve, halkan elbomlanak.

Az idő lassan kimarja az arcot,
s ránc ráncba írja a magányos harcot.
Minden év egy csendes veszteség,
mely elvisz egy darabot a létezésből még.

Barátok, kik más útra térnek,
csak emlékek már, s széthulló évek.
Egykori nevetésük visszhang csupán,
mint kihűlt nyár egy őszi délután.

A város fényei alatt egyedül állsz,
olvadnál a tömegbe, de látod, az elzár.
Az arcok közt sincs ismerős tekintet,
csak idegen tükrök verik vissza lényedet.

A ház, mely valaha tele volt szóval,
most csend ül a hallgatag szobákban.
Csak az óra ketyeg halkan,
mint szív, mely magára maradt a falban.

A hit, mely egykor fényt adott,
csupán kérdő kérdésként maradt ott.
Ahol válasz helyett csak csend áll,
s az ég néma, akár egy zárt kapu már.

A szó, mely bántott, vissza nem tér,
tudjuk, nem gyógyít a szó, se vér.
Mert amit kimond a harag perce,
az örökre ott hat még a másik szívre.

Az igazság, mely elvész a zajban,
a fájdalom az, mely elnémul szavakban.
Mikor a hazugság fényben jár,
az minden tiszta hangot sötétbe zár.

A test, mely erős volt egykor,
mikor az ősz jön, lassan meghajol,
Lépések rövidülnek, szív ver nehezebben,
s a tükör egy idegent tart eléd csendben.

Az öreg, ki emlékeibe merül,
lehet szomorú, ha senki sem örül.
Történetei hangtalanul égnek,
mint mécsesek az elhagyott térben.

A perc, mikor rájössz: késő már,
a sötétség az, mely némán rád talál.
Mert az idő nem fordul vissza,
csak árnyékát húzza az átkelő kapura.

Az éj sötétje néha túl korán virrad,
elmúlás ül a fakuló hajnalpír alatt.
Mert ami születik, már hordja a végét,
mint fény, a sötét jövő ígéretét.

Az élet elenged a pályaudvaron,
A semmi vágtat át a füstös alkonyon.
Vonat viszi messze a régen volt nevetést,
s marad utána egy még nem tapasztalt érzés.

S végül a csend, mely mindent lezár,
ott te sem tudod már, hogy ez a végső határ.
Mert az élet minden volt éltető sora,
egy néma pontban a végtelenbe oldódik tova.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

CSALÁDI MINTÁK

Már első sírásunk fölött ott áll a család,arcokból, tettekből épül körénk a világ.Nem tudjuk még, mi marad bennünk, mi múlik el,csak tanuljuk: ki ölel, és ki az, aki bántva terel.

ÚJRA MELEGÍTVE

Van, akit az élet mellénk rendelt egykor,s van, kitől elválasztott az idő, jókor,Attól még nem volt hiábavaló a múlt,hogy egy darabig együtt vitt az út. Az emlék nem lánc, ha

VILLÁMOK KÖZÖTT

Siheder voltam, hajtott valami láz,repülni vágytam mindig, nem volt határ.A föld csak visszahúzott, az ég intett felém,szédítő magasság lett otthonom, remény. Ha vihar jött hirtelen, s nem szállhattunk már,volt ki

SEBNYALOGATÁS

Van, ki a múlt sérelmeit őrzi még,s minden új napban ugyanazt látja rég.A tegnap árnyéka vállára nehezül,és saját történetébe lassan elmerül. Aki állandóan sértettnek érzi múltját,úgy érzi, minden helyzetben védeni

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!