Még zöldell az erdő, még énekel a táj,
de mélyén már ébred a pusztító halál.
A fejsze csapása végigzeng a tájon,
s halál ül a fákon, mint sűrű köd a lápon.
Az ember csak vágja a törzseket sorra,
nem gondol arra, mi lesz az erdőnek sorsa.
Azt hiszi, a kincs az, mi pénzben mérhető,
s nem látja, hogy mindez egyszer elveszthető.
Hol erdő susogott, most porfelhő száll,
hol madár dalolt még, ott a csend kaszál.
A fészkek helyén már levél se remeg,
s az ég alatt kimúlt a zöldellő lélegzet.
A föld, mely kenyeret adott a világnak,
repedező sírja lesz sok millió vágynak.
Ahol búza ringott, ott port kavar a szél,
s a haldokló tájon már a remény sem él.
A tengerek fölött is izzik már az ég,
a parton a kagyló néma és fehér.
A korallok kertje színtelen sírhalom,
s kihuny az élet a mélységben mindenhol.
Majd, ha az utolsó fa is a földre rogy,
s az utolsó folyó is mérgezett vizet hord,
Ha az utolsó hal is eltűnik a mélyben,
az ember rádöbben: nincs már kincs a kezében.
A pénz csak papír, s ha a világ kiég,
nem hoz vissza erdőt, nem fakaszt vizet még.
Nem támaszt fel fát, mely a földre rogyott,
nem adja vissza, mit mohóságunk rabolt.
Hiába csillog majd a pénz és az arany,
ha az élő világból semmi sem marad.
S ha sivataggá válik az egykor zöld határ,
a pénz nem lesz kenyér, s a mohóság halált talál.
A természet nem kért, csak adni tudott,
de az ember mohón mindent elrabolt.
Most visszhangzik tette a kihűlt vidéken,
s a bűnük súlya nehezedik minden élő lényen.
Mit mond majd a gyermek, ha kérdi a múltat:
miért hagytátok, hogy otthonok pusztuljanak?
Az öregek csak hallgatnak, szemükben bánat,
mesélnek a tavaszról, melyet már sosem látnak.
Ne várd meg a percet, mikor minden elveszett,
mikor a föld mélyén is kihuny a szeretet.
Amit ma megmentünk, holnap életet ad,
amit ma elpusztítunk, örökre elveszett marad.
Talán még a hajnal új reményt hozhat,
talán a kopár föld újra zöldbe borulhat.
Ha óvjuk a fákat, ha tisztán tartjuk a vizet,
a holnap még őrizhet emberhez méltó életet.
Talán!,Talán …!?
Méhes József
(Zümi bá’)