SODORVONALBAN

A Körös partján hajnal ébred,
harmat csillan, az ártér velem érez.
A „kis S” és a „nagy S” egymásba hajol,
s a folyó mélye titkokat suttog mindenhol.

Sátram feszül a fák alatt,
a csend az esti tájra rátapad.
A horgászbot mellett megáll az idő,
s a víz fölött csendben ül a levegő.

Leülök a vízhez, kezemben a bot,
a csendben minden apró nesz megfogott.
Nem sürget semmi, nem kell semmit tenni,
csak nézni a vizet, és vele együtt lenni.

Nem a zsákmány itt az igazi kincs,
a természetnél szebb ajándék nincs.
A kapás csak múló pillanat,
de a folyó élménye örökre bennem marad.

A vízen remeg a délutáni fény,
s bennem is felébred minden emlék.
Hogy van még hely, ahol nem kell rohanni,
ahol elég csak csendben magamnak maradni.

Csak ülök a folyó partján,
és nézem a fényt a víz fodrán.
Nem akarok semmit, nem várok feleletet,
csak jó így látni-hallani a természetet.

Vadkacsa hangja suhan odafent,
vadlibák szárnya a magasban zeng.
Suhogó szárnyuk az égbe írnak „V” jelet,
mintha a végtelen üzenne nekem.

A szajkó kiált, aztán más hangon felel,
mintha az erdő beszélgetne odabenn.
A sárgarigó újra csak dalolja:
„millió-millió” – visszhangzik az erdő lombja.

Bagoly huhog rejtett ágakon,
kuvik felel rá kísértet hangokon.
A nappal minden zaja messzire száll,
s az éjben másféle életre ébred a táj.

Róka oson a bokrok rejtekében,
szarvas mozdul az erdő sötétjében.
Őz trappol át a holdas réten,
vaddisznó csörtet a fekete sűrűségben.

Telihold kúszik az éjszakai égen,
ezüstös út remeg a Körös vizében.
A folyó tükrén végigfut a fény,
s egyszerre közel kerül hozzám a mindenség.

A vihar is része ennek a világnak,
fekete felhők rohannak, majd tovább állnak.
Egy öreg fa recsegve a földre zuhan,
és tompa puffanással elterül mozdulatlan.

A nap lassan lebukik a fák mögött,
bíbor fény még reszket a víz fölött.
Az alkony szívében elcsendesül a táj,
s az este úgy érkezik, mint aki hazajár.

A Nap is aranyhídon ballag lefelé,
bíbor palástját teríti szerteszét.
A Körös tükrén reszket még a fény,
s az alkony szívében megszületik az éj.

Ilyenkor érzem, milyen kicsi vagyok,
de mégis tudom, hogy ide tartozom.
Egy levél, egy szellő, egy halk madárszó,
ugyanannak a világnak része mind, mi itt él és való.

Mert fenséges ez a táj, fenséges ez a csend,
ahogy a Körös a csillagok alatt továbbmegy.
S ha egyszer eljön majd az utolsó óra,
lebomló urnában térek itt a folyóba.

A „sodorvonalba szórva” – ez kell nekem,
hogy a természettel együtt tovább éljen a lelkem.
Ne legyek külön föld, külön ég, külön ember,
hanem része annak, ami örökké létező rendszer.

És ha majd egyszer, egy nyári éjszakán,
valaki itt ül ugyanennek a folyónak a partján.
Hallja a baglyot, a rókát, a szárnyak suhogását,
érzi: itt minden őrzi a természet örökkévalóságát.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Karácsony

A konyhából fahéj illata száll, minden porcikán béke jár. A csend is beszél, suttog, mesél, a szív hallgatja, s a csoda újra él. A csomag nem számít, ha ki is

Fecske-emlék

Gyerekkorom tanyájának még érzem az illatát, istálló, fű, széna, abrak, éltető falatát. Lovak fújtatása, tehenek kérődző csendje, az idő kereke most visszaforgott bennem. Két tehén az egyik oldalon, két ló

Lelki társ ravatala

Nem a fizikai halál a legnagyobb veszteség, mert ott a csendben békét lel a vég, de szívünk mélyén súlyosabb a kín, ha a lelki társ életében már nem felel neked.

Az árulás

Csak baráttól jöhet álnok döfés, így születhet csak igazi törés. Az ellenség szava nem dönt romba, aki közel volt hozzád, taszíthat porba. Az ellenség támad, nyíltan, keményen, sosem árul, hisz

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!