SODORVONALBAN

A Körös partján hajnal ébred,
harmat csillan, az ártér velem érez.
A „kis S” és a „nagy S” egymásba hajol,
s a folyó mélye titkokat suttog mindenhol.

Sátram feszül a fák alatt,
a csend az esti tájra rátapad.
A horgászbot mellett megáll az idő,
s a víz fölött csendben ül a levegő.

Leülök a vízhez, kezemben a bot,
a csendben minden apró nesz megfogott.
Nem sürget semmi, nem kell semmit tenni,
csak nézni a vizet, és vele együtt lenni.

Nem a zsákmány itt az igazi kincs,
a természetnél szebb ajándék nincs.
A kapás csak múló pillanat,
de a folyó élménye örökre bennem marad.

A vízen remeg a délutáni fény,
s bennem is felébred minden emlék.
Hogy van még hely, ahol nem kell rohanni,
ahol elég csak csendben magamnak maradni.

Csak ülök a folyó partján,
és nézem a fényt a víz fodrán.
Nem akarok semmit, nem várok feleletet,
csak jó így látni-hallani a természetet.

Vadkacsa hangja suhan odafent,
vadlibák szárnya a magasban zeng.
Suhogó szárnyuk az égbe írnak „V” jelet,
mintha a végtelen üzenne nekem.

A szajkó kiált, aztán más hangon felel,
mintha az erdő beszélgetne odabenn.
A sárgarigó újra csak dalolja:
„millió-millió” – visszhangzik az erdő lombja.

Bagoly huhog rejtett ágakon,
kuvik felel rá kísértet hangokon.
A nappal minden zaja messzire száll,
s az éjben másféle életre ébred a táj.

Róka oson a bokrok rejtekében,
szarvas mozdul az erdő sötétjében.
Őz trappol át a holdas réten,
vaddisznó csörtet a fekete sűrűségben.

Telihold kúszik az éjszakai égen,
ezüstös út remeg a Körös vizében.
A folyó tükrén végigfut a fény,
s egyszerre közel kerül hozzám a mindenség.

A vihar is része ennek a világnak,
fekete felhők rohannak, majd tovább állnak.
Egy öreg fa recsegve a földre zuhan,
és tompa puffanással elterül mozdulatlan.

A nap lassan lebukik a fák mögött,
bíbor fény még reszket a víz fölött.
Az alkony szívében elcsendesül a táj,
s az este úgy érkezik, mint aki hazajár.

A Nap is aranyhídon ballag lefelé,
bíbor palástját teríti szerteszét.
A Körös tükrén reszket még a fény,
s az alkony szívében megszületik az éj.

Ilyenkor érzem, milyen kicsi vagyok,
de mégis tudom, hogy ide tartozom.
Egy levél, egy szellő, egy halk madárszó,
ugyanannak a világnak része mind, mi itt él és való.

Mert fenséges ez a táj, fenséges ez a csend,
ahogy a Körös a csillagok alatt továbbmegy.
S ha egyszer eljön majd az utolsó óra,
lebomló urnában térek itt a folyóba.

A „sodorvonalba szórva” – ez kell nekem,
hogy a természettel együtt tovább éljen a lelkem.
Ne legyek külön föld, külön ég, külön ember,
hanem része annak, ami örökké létező rendszer.

És ha majd egyszer, egy nyári éjszakán,
valaki itt ül ugyanennek a folyónak a partján.
Hallja a baglyot, a rókát, a szárnyak suhogását,
érzi: itt minden őrzi a természet örökkévalóságát.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!