SODORVONALBAN

A Körös partján hajnal ébred,
harmat csillan, az ártér velem érez.
A „kis S” és a „nagy S” egymásba hajol,
s a folyó mélye titkokat suttog mindenhol.

Sátram feszül a fák alatt,
a csend az esti tájra rátapad.
A horgászbot mellett megáll az idő,
s a víz fölött csendben ül a levegő.

Leülök a vízhez, kezemben a bot,
a csendben minden apró nesz megfogott.
Nem sürget semmi, nem kell semmit tenni,
csak nézni a vizet, és vele együtt lenni.

Nem a zsákmány itt az igazi kincs,
a természetnél szebb ajándék nincs.
A kapás csak múló pillanat,
de a folyó élménye örökre bennem marad.

A vízen remeg a délutáni fény,
s bennem is felébred minden emlék.
Hogy van még hely, ahol nem kell rohanni,
ahol elég csak csendben magamnak maradni.

Csak ülök a folyó partján,
és nézem a fényt a víz fodrán.
Nem akarok semmit, nem várok feleletet,
csak jó így látni-hallani a természetet.

Vadkacsa hangja suhan odafent,
vadlibák szárnya a magasban zeng.
Suhogó szárnyuk az égbe írnak „V” jelet,
mintha a végtelen üzenne nekem.

A szajkó kiált, aztán más hangon felel,
mintha az erdő beszélgetne odabenn.
A sárgarigó újra csak dalolja:
„millió-millió” – visszhangzik az erdő lombja.

Bagoly huhog rejtett ágakon,
kuvik felel rá kísértet hangokon.
A nappal minden zaja messzire száll,
s az éjben másféle életre ébred a táj.

Róka oson a bokrok rejtekében,
szarvas mozdul az erdő sötétjében.
Őz trappol át a holdas réten,
vaddisznó csörtet a fekete sűrűségben.

Telihold kúszik az éjszakai égen,
ezüstös út remeg a Körös vizében.
A folyó tükrén végigfut a fény,
s egyszerre közel kerül hozzám a mindenség.

A vihar is része ennek a világnak,
fekete felhők rohannak, majd tovább állnak.
Egy öreg fa recsegve a földre zuhan,
és tompa puffanással elterül mozdulatlan.

A nap lassan lebukik a fák mögött,
bíbor fény még reszket a víz fölött.
Az alkony szívében elcsendesül a táj,
s az este úgy érkezik, mint aki hazajár.

A Nap is aranyhídon ballag lefelé,
bíbor palástját teríti szerteszét.
A Körös tükrén reszket még a fény,
s az alkony szívében megszületik az éj.

Ilyenkor érzem, milyen kicsi vagyok,
de mégis tudom, hogy ide tartozom.
Egy levél, egy szellő, egy halk madárszó,
ugyanannak a világnak része mind, mi itt él és való.

Mert fenséges ez a táj, fenséges ez a csend,
ahogy a Körös a csillagok alatt továbbmegy.
S ha egyszer eljön majd az utolsó óra,
lebomló urnában térek itt a folyóba.

A „sodorvonalba szórva” – ez kell nekem,
hogy a természettel együtt tovább éljen a lelkem.
Ne legyek külön föld, külön ég, külön ember,
hanem része annak, ami örökké létező rendszer.

És ha majd egyszer, egy nyári éjszakán,
valaki itt ül ugyanennek a folyónak a partján.
Hallja a baglyot, a rókát, a szárnyak suhogását,
érzi: itt minden őrzi a természet örökkévalóságát.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

HÁROM MADÁR

Ha három madár lennék, szállnék fenn az égen,s látnám, ahogy követem magam a légben.Egyik előre törne, széllel versenyt járva,másik kettő nézné őt a felhőkön túl szállva. Az egyik tudni vágyna,

RÖVIDLEJÁRATÚ ILLÚZIÓ

Döntöttem végre, világjárásra útra kelek,nem várok tovább, még megőszülhetek.A félretett pénzemet most világkörüli útra váltom,a világot bejárom, ez volt mindig is az álmom. A nyugdíjas évek most itt járnak,megtakarításom nem

NÉGY ÉLET

Van, aki mondja: „Gyermekem született”,s e szóval lezárja az új fejezetet.Hírül adja csupán, hogy új élet fakadt,de benne marad még a régi önmaga.  És van, ki így szól: „Anya lettem

SÜNIKE ŐSSZEL

Őszi szél fúj, hull a levél,kis sünike avarban él.Almát görget, makkot talál,puha fészkén álomba száll. Méhes József(Zümi bá’)

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!