PACSIRTA ÉNEK

Harmat ül a réten, ébred már a táj,
a domb mögött a hajnal fénye jár.
Még álmosan lélegzik odalent a föld,
de fenn egy kis madár már a kékségbe tör.

Ahogy röppen, egyre feljebb viszi a szél,
s egyszer csak megáll az ég tetején.
Már nem is látom, csak a hangja száll,
végig a réten, hol az aranyló búza áll.

A pipacs bólogat a reggeli szélben,
fény gyúl a harmat minden cseppjében.
A mező hallgatja őt, én is csak állok,
s a magasból érkező dallamra várok.

Mire a Nap felér az ég közepére,
a pacsirta eltűnik a kékség tengerébe.
Csak állok lent, és nézem a határt,
de még hallani vélem mindenható dalát.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Mezsgye

Határvonal, mely elválaszt, de köt is, a múltból hoz és jövő felé röpít, nem csak sáv, mely földeket választva hagy, hanem rajta át az ember is szárnyra kap. Állunk a

Kezdet és vég

A mély-sötétből csöndben indulunk, a születéssel mind titkokat hozunk. Kilenc hónap az anyaméh ölén, már bennünk él a mindenség-törvény. A gyermek szeme tiszta harmatán, megcsillan egy világ-áldás, áradás. Nem tudja

A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra, apró fehér jelek rajzolódnak ki. A kíváncsi követek a tél birodalmából úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek. Súlytalan érintéssel csókolják arcomat, hűvös

Bányában

A bánya egy kísértő hősi hely, hol ember és föld együtt lehel. A mély-homályból fény tör elő, s a bányász-emlék hegycsúcsra nő. Csákány zeng, omlik a szén, a sötét vájat

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!