PACSIRTA ÉNEK

Harmat ül a réten, ébred már a táj,
a domb mögött a hajnal fénye jár.
Még álmosan lélegzik odalent a föld,
de fenn egy kis madár már a kékségbe tör.

Ahogy röppen, egyre feljebb viszi a szél,
s egyszer csak megáll az ég tetején.
Már nem is látom, csak a hangja száll,
végig a réten, hol az aranyló búza áll.

A pipacs bólogat a reggeli szélben,
fény gyúl a harmat minden cseppjében.
A mező hallgatja őt, én is csak állok,
s a magasból érkező dallamra várok.

Mire a Nap felér az ég közepére,
a pacsirta eltűnik a kékség tengerébe.
Csak állok lent, és nézem a határt,
de még hallani vélem mindenható dalát.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Barátság

Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy

A vihar dobszava

A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,

A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él

Okosnak lenni

Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!