Ha három madár lennék, szállnék fenn az égen,
s látnám, ahogy követem magam a légben.
Egyik előre törne, széllel versenyt járva,
másik kettő nézné őt a felhőkön túl szállva.
Az egyik tudni vágyna, honnan indult útja,
melyik folyó tükrében maradt arca múltja.
A másik messze nézne, ahol a fény határa,
s a harmadik meg leülne egy öreg fa ágára.
Az egyik madár kérdez: vajon merre szállunk?
a másik azt feleli: még választ sem találunk.
A harmadik csak nézi, ahogy lent a tájon,
folyó kanyarog csendben a zöldellő határon.
Ha kívülről figyelném, vajon kit is látnék?
Azt, aki lenni vágyom, vagy akivé váltam?
Azt, aki szárnyra kel, ha hívja a messzi távol,
vagy azt, ki félve néz le saját magasából?
De egyszer alkonyatkor elcsitul a tájék,
az égre lassan ráhull az est sötétje.
Három madár pihen majd egy öreg fa ágán,
s nem kérdi egyik sem, ki repült a másik után.
Nem az a dolgunk, hogy önmagunkat utolérjük,
s minden eltévedésben a végső választ kérjük.
Elég, ha néha látjuk, milyen messze voltunk,
s nem szégyelljük az utat, melyen idáig jutottunk.
S ha reggel újra hív a messzeség varázsa,
nem várunk többé egymás jóváhagyására.
Szárnyunk alatt a föld, fölöttünk tiszta ég,
s a lelkünk megtanulja: az út maga a cél.
Nem utolérni kell magunkat, elég, ha megtanulunk
együtt repülni mindegyik önmagunkkal!”
Méhes József
(Zümi bá’)