Az ember nappal törvényt ír díszes, hideg papírra,
éjjel meg ugyanarra vágyik véres viadalban.
Nyakkendőt hord, de lelke mélyén ordító állat,
ki csillagok közt is vadászik újabb áldozatára.
A farkas öl, mert éhezik a téli rengetegben,
az ember országokat gyújt fel sértődöttségében.
A tigris okkal tép, mert erre szülte a végzet,
viszont az ember-állat oltárára hull milliónyi élet.
Az ember iszonyúan szeret, szinte már önkívületben,
s ugyanazzal a lendülettel pusztít el mindent őrületében.
Csókot lehel kedvesére a nyári alkonyatban,
majd háborút indít másnap egy sértett gondolatban.
Az ész nem mindig tündököl az ember homlokán,
sokszor csak éles penge mások torkán.
A tudásból nem egyszer lesz bilincs és hideg fegyver,
mely mögött reszket a sebzett többi ember.
Az ember egyszerre rab és saját börtönőre,
sokszor önmaga ellen fordul, saját jövőjére.
A tükör előtt megállva néha üvöltve hallgat,
látja saját tekintetében: ott vad állatok laknak.
Mégis van valami fenséges ebben a furcsa fajban,
hisz tud zenét írni könnyezve a legnagyobb viharban.
Vért iszik, s állat módjára pusztít dühösen,
de képes ringatni síró gyermeket gyöngéden.
Méhes József
(Zümi bá’)