Volt egy világ, amely nem sietett,
ahol a délután örökké elidőzhetett,
ahol egy pipacs is nagy csoda volt,
és a búzavirág kékje lelkünkre hajolt.
Emlékszem a földút porára,
a nap melegére, a mező illatára,
mezítláb futottunk a búzaföld szélén,
az egész világ elfért a tenyerünkben még.
A búzavirág kékje akkor ott ragyogott,
a pipacs pirosa a fű között lobogott,
mi pedig nem gondoltunk arra soha,
hogy egyszer emlék lesz mindennek nyoma.
Látom a mezőt, a kalászok aranyát,
hallom a távolból a tücskök muzsikáját,
a pipacsok között kék virág integet,
s a régi nyár pajkosan rám nevet.
Ma már tudom, milyen gyorsan elrepül,
ami egyszer az ember szívébe kerül,
a nyár is elmegy, a virág is lehull,
csak az emlék marad, s bennünk tovább dalol.
Méhes József
(Zümi bá)