AMIKOR MÉG

Volt egy világ, amely nem sietett,
ahol a délután örökké elidőzhetett,
ahol egy pipacs is nagy csoda volt,
és a búzavirág kékje lelkünkre hajolt.

Emlékszem a földút porára,
a nap melegére, a mező illatára,
mezítláb futottunk a búzaföld szélén,
az egész világ elfért a tenyerünkben még.

A búzavirág kékje akkor ott ragyogott,
a pipacs pirosa a fű között lobogott,
mi pedig nem gondoltunk arra soha,
hogy egyszer emlék lesz mindennek nyoma.

Látom a mezőt, a kalászok aranyát,
hallom a távolból a tücskök muzsikáját,
a pipacsok között kék virág integet,
s a régi nyár pajkosan rám nevet.

Ma már tudom, milyen gyorsan elrepül,
ami egyszer az ember szívébe kerül,
a nyár is elmegy, a virág is lehull,
csak az emlék marad, s bennünk tovább dalol.

Méhes József
(Zümi bá)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!