ALKONY A VÍZESÉSNÉL

A Nap lángja a vízesés testén szétszalad,
a gyöngyöző kristályokon vörös tűz fakad.
Ezer apró lángocska remeg a légben,
szétszórt parázs az alkonyi égben.

A sugarak szikrázva, permetezve hullnak,
betöltik a teret, szikrázó lángra gyúlnak.
A víz minden rezdülése halk vallomás,
az alkony bíbor ajkára olvadó sóhajtás.

Nézem, ahogy a fény a vízesésre téved,
s bíbor csókkal érinti a zuduló szentséget.
Áttetszőn porladó testén a fény úgy remeg,
mint vágyban a kéj, mikor érintése meglep.

A Nap alábukik, vörös ajka lángol,
búcsúzó csókot küld a messzi láthatárról.
Megállok, s hagyom, hogy a fény hozzám érjen,
s egyetlen pillanatban az örökkévalóságban égjen.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

Mezsgye

Határvonal, mely elválaszt, de köt is, a múltból hoz és jövő felé röpít, nem csak sáv, mely földeket választva hagy, hanem rajta át az ember is szárnyra kap. Állunk a

Kezdet és vég

A mély-sötétből csöndben indulunk, a születéssel mind titkokat hozunk. Kilenc hónap az anyaméh ölén, már bennünk él a mindenség-törvény. A gyermek szeme tiszta harmatán, megcsillan egy világ-áldás, áradás. Nem tudja

A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra, apró fehér jelek rajzolódnak ki. A kíváncsi követek a tél birodalmából úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek. Súlytalan érintéssel csókolják arcomat, hűvös

Bányában

A bánya egy kísértő hősi hely, hol ember és föld együtt lehel. A mély-homályból fény tör elő, s a bányász-emlék hegycsúcsra nő. Csákány zeng, omlik a szén, a sötét vájat

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x