A Nap lángja a vízesés testén szétszalad,
a gyöngyöző kristályokon vörös tűz fakad.
Ezer apró lángocska remeg a légben,
szétszórt parázs az alkonyi égben.
A sugarak szikrázva, permetezve hullnak,
betöltik a teret, szikrázó lángra gyúlnak.
A víz minden rezdülése halk vallomás,
az alkony bíbor ajkára olvadó sóhajtás.
Nézem, ahogy a fény a vízesésre téved,
s bíbor csókkal érinti a zuduló szentséget.
Áttetszőn porladó testén a fény úgy remeg,
mint vágyban a kéj, mikor érintése meglep.
A Nap alábukik, vörös ajka lángol,
búcsúzó csókot küld a messzi láthatárról.
Megállok, s hagyom, hogy a fény hozzám érjen,
s egyetlen pillanatban az örökkévalóságban égjen.
Méhes József
(Zümi bá’)