ALKONY A VÍZESÉSNÉL

A Nap lángja a vízesés testén szétszalad,
a gyöngyöző kristályokon vörös tűz fakad.
Ezer apró lángocska remeg a légben,
szétszórt parázs az alkonyi égben.

A sugarak szikrázva, permetezve hullnak,
betöltik a teret, szikrázó lángra gyúlnak.
A víz minden rezdülése halk vallomás,
az alkony bíbor ajkára olvadó sóhajtás.

Nézem, ahogy a fény a vízesésre téved,
s bíbor csókkal érinti a zuduló szentséget.
Áttetszőn porladó testén a fény úgy remeg,
mint vágyban a kéj, mikor érintése meglep.

A Nap alábukik, vörös ajka lángol,
búcsúzó csókot küld a messzi láthatárról.
Megállok, s hagyom, hogy a fény hozzám érjen,
s egyetlen pillanatban az örökkévalóságban égjen.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x