A rés nem romantikus kósza hasadék,
nem költők vállára omló égi ajándék.
A rés figyelmeztet: valami nyílik vagy fogy,
s a történés árnya már mögöttünk oson.
A rés nem csak fény a repedt falakon,
néha hiány, mely nő a gondolatokon.
Nem ígéret, nem tiszta lehetőség,
inkább lassan kibomló törékenység.
A résből előbújhat minden kufár,
mint más bajából épít díszes oltár.
Mert ahol hiány van, ott megjön a kéz,
mely alamizsnáért egész sorsot kér.
A résen beszivároghat a közöny hidege,
mint téli köd a nyitva felejtett szívekbe.
S ahol a részvét végleg elapad,
ott ember embernek farkasa marad.
Mégis újra meg újra vakon haladunk,
mert kényelmesebb álmot hazudnunk.
Azt hisszük: a rés majd magától bezár,
míg más falán végigfut a halál.
Az ember szeret hinni a majd leszben,
hogy a rést betömi valaki más csendben.
Közben a falon nő a csendes repedés,
s vele együtt nő a késői ébredés.
Mégis haladunk, mintha nem látnánk semmit,
mintha a rés nem érintene semmit.
Pedig a repedés már bennünk fut át,
csak megszoktuk a halk, állandó hibát.
S amikor végül már nincs mit pótolni,
nem lehet többé semmit újrarajzolni.
Akkor értjük meg, lehet túl későn, némán,
hogy a rés-repedés ott van önmagunk világán.
Méhes József
(Zümi bá’)