Villámok között

Siheder voltam, hajtott valami láz,
repülni vágytam mindig, nem volt határ.
A föld csak visszahúzott, az ég intett felém,
szédítő magasság lett otthonom, remény.

Ha vihar jött hirtelen, s nem szállhattunk már,
volt ki fedezékbe bújt, óvatos mindahány.
Én kimentem egyedül a reptér közepére,
mintha hívna engem a felhők sötét mélye.

Karomat kitártam, mint szárnyait a sas,
szívemben dobogott valami néma harc.
A szél nekem feszült, teljes erővel csapott,
de bennem félelem sosem lakozott.

Villám hasította szét a sötét eget,
fénye egy pillanatra mindent megdermesztett.
Néha a földbe csapott, ijesztően közel,
de nem futottam el, nem hátráltam sosem.

Talán vakmerőség volt, talán ostoba tett,
de akkor nem érdekelt semmilyen keret.
Valami különös vonzás tartott ott akkor,
mintha a vihar szólna: „gyere, itt van dolgod.”

A természet nem kérdez, nem óv és nem véd,
csak teszi a dolgát, és mutatja erejét.
S én ott álltam benne, kicsi pont csupán,
mégis végtelennek tűnt minden perc talán.

Emlékszem a szélre, az eső ízére,
a villám vad fényére, az ég dühös szívére.
És arra az érzésre, amit nem feledek,
amikor a világ egyszerre lett bennem jelen.

Az a fiú bennem ma is ott lakik még,
csendben figyel néha, ha elcsitul az ég.
Ő emlékeztet arra, hogy élni kell tudni,
nem csak félni, vagy mindig visszahúzni.

És bár ma már máshol keresem a csodát,
nem feledem azt a régi, vad varázst.
A fiút, ki karját az ég felé tárta,
s a villámok között talált önmagára.

Méhes József
(Zümi bá’

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!