Siheder voltam, hajtott valami láz,
repülni vágytam mindig, nem volt határ.
A föld csak visszahúzott, az ég intett felém,
szédítő magasság lett otthonom, remény.
Ha vihar jött hirtelen, s nem szállhattunk már,
volt ki fedezékbe bújt, óvatos mindahány.
Én kimentem egyedül a reptér közepére,
mintha hívna engem a felhők sötét mélye.
Karomat kitártam, mint szárnyait a sas,
szívemben dobogott valami néma harc.
A szél nekem feszült, teljes erővel csapott,
de bennem félelem sosem lakozott.
Villám hasította szét a sötét eget,
fénye egy pillanatra mindent megdermesztett.
Néha a földbe csapott, ijesztően közel,
de nem futottam el, nem hátráltam sosem.
Talán vakmerőség volt, talán ostoba tett,
de akkor nem érdekelt semmilyen keret.
Valami különös vonzás tartott ott akkor,
mintha a vihar szólna: „gyere, itt van dolgod.”
A természet nem kérdez, nem óv és nem véd,
csak teszi a dolgát, és mutatja erejét.
S én ott álltam benne, kicsi pont csupán,
mégis végtelennek tűnt minden perc talán.
Emlékszem a szélre, az eső ízére,
a villám vad fényére, az ég dühös szívére.
És arra az érzésre, amit nem feledek,
amikor a világ egyszerre lett bennem jelen.
Az a fiú bennem ma is ott lakik még,
csendben figyel néha, ha elcsitul az ég.
Ő emlékeztet arra, hogy élni kell tudni,
nem csak félni, vagy mindig visszahúzni.
És bár ma már máshol keresem a csodát,
nem feledem azt a régi, vad varázst.
A fiút, ki karját az ég felé tárta,
s a villámok között talált önmagára.
Méhes József
(Zümi bá’