Becsöngettem magamhoz, s máris visszaléptem,
ismerős idegenként önmagamba léptem.
Nevetett bennem csendesen egy régi vendégem,
s önmagam ajtajában megnyílt az emlékem.
A falakon a gondolatok szépen felvonultak,
mint rég elfelejtett álmok, mégis újak voltak.
Én pedig, mint vendéglátó, kínáltam a csendben,
s saját hiányom kérdezte: „ugye nem vagy rendben?”
A konyhában filozófia főtt egy régi lábasban,
s a valóság feloldódott egy túl hosszú válaszban.
Kanalaztam az iróniát, mint pörköltet vacsorán,
s önmagam szólt: „jóllaktál-e már léted asztalán?”
A tükör is bekopogott, hogy most már bejönne,
mert kívül és belül között nincs határ örökre.
Engedtem hát, hadd üljön le mellém szerényen,
s együtt nevettünk azon, hogy ki ül épp a végen.
A múltam egy kabátban ült, kissé gyűrötten,
s zsebében a „majd holnap” is ott lapult törötten.
Megsimogattam udvariasan, mint régi ismerőst,
ki sosem jött időben, mégis mindig sietős.
A csend is megszólalt végül, de csak félhangosan,
mintha szégyellné, hogy létezik ilyen pontosan.
Én bólogattam neki, mint régi jó barátnak,
ki néha eltűnik, majd fricskát dob a világnak.
A remény is megérkezett, kicsit késett ugyan,
de mosolya felragyogott a szobánk sarkában.
Leült közénk, s azt mondta: „nem vagy még befejezve”,
s én elhittem neki, bár nem voltam túl meggyőzve.
A falióra filozófiát ütött minden órán,
hogy az idő csak illúzió egy örök vitán.
Én hallgattam, mint tanítvány egy fáradt mesterre,
ki sosem érkezik meg, mégis mintha kergetne.
A logika is félreült, s cigarettát kért csendben,
de nem volt dohány, csak érvek sorakoztak rendben.
Ő felsóhajtott: „ez itt már túl emberi játék”,
s visszament gondolkodni, de csak tessék-lássék.
A végén minden vendég lassan hazaszivárgott,
csak én maradtam, ki saját magára rátalált ott.
Nevettem egyet: milyen furcsa ez a látogatás,
amikor vendég vagy, s közel-távol sincs támogatás.
S újra csengettem végül, mert tetszett a játék,
hogy az ember önmagához kopogtat, mint ajándék.
S amikor ajtót nyitottam, megint ott álltam én,
s örültem neki halkan: milyen jó ez az „enyém én”.
Méhes József
(Zümi bá’)