Becsöngettem magamhoz

Becsöngettem magamhoz, s máris visszaléptem,
ismerős idegenként önmagamba léptem.
Nevetett bennem csendesen egy régi vendégem,
s önmagam ajtajában megnyílt az emlékem.

A falakon a gondolatok szépen felvonultak,
mint rég elfelejtett álmok, mégis újak voltak.
Én pedig, mint vendéglátó, kínáltam a csendben,
s saját hiányom kérdezte: „ugye nem vagy rendben?”

A konyhában filozófia főtt egy régi lábasban,
s a valóság feloldódott egy túl hosszú válaszban.
Kanalaztam az iróniát, mint pörköltet vacsorán,
s önmagam szólt: „jóllaktál-e már léted asztalán?”

A tükör is bekopogott, hogy most már bejönne,
mert kívül és belül között nincs határ örökre.
Engedtem hát, hadd üljön le mellém szerényen,
s együtt nevettünk azon, hogy ki ül épp a végen.

A múltam egy kabátban ült, kissé gyűrötten,
s zsebében a „majd holnap” is ott lapult törötten.
Megsimogattam udvariasan, mint régi ismerőst,
ki sosem jött időben, mégis mindig sietős.

A csend is megszólalt végül, de csak félhangosan,
mintha szégyellné, hogy létezik ilyen pontosan.
Én bólogattam neki, mint régi jó barátnak,
ki néha eltűnik, majd fricskát dob a világnak.

A remény is megérkezett, kicsit késett ugyan,
de mosolya felragyogott a szobánk sarkában.
Leült közénk, s azt mondta: „nem vagy még befejezve”,
s én elhittem neki, bár nem voltam túl meggyőzve.

A falióra filozófiát ütött minden órán,
hogy az idő csak illúzió egy örök vitán.
Én hallgattam, mint tanítvány egy fáradt mesterre,
ki sosem érkezik meg, mégis mintha kergetne.

A logika is félreült, s cigarettát kért csendben,
de nem volt dohány, csak érvek sorakoztak rendben.
Ő felsóhajtott: „ez itt már túl emberi játék”,
s visszament gondolkodni, de csak tessék-lássék.

A végén minden vendég lassan hazaszivárgott,
csak én maradtam, ki saját magára rátalált ott.
Nevettem egyet: milyen furcsa ez a látogatás,
amikor vendég vagy, s közel-távol sincs támogatás.

S újra csengettem végül, mert tetszett a játék,
hogy az ember önmagához kopogtat, mint ajándék.
S amikor ajtót nyitottam, megint ott álltam én,
s örültem neki halkan: milyen jó ez az „enyém én”.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Barátság

Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy

A vihar dobszava

A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,

A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él

Okosnak lenni

Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!