Van úgy, hogy magad alatt vagy,
mélyben, hol fojt a csend,
s tested csak árnyékot hordoz,
s minden perc lassan temet.
De jön a másik tüze rád,
ujja lángként végigszánt,
bőrödön szikrákat hagyva,
felégeti a magányt.
Ha föléd hajol, súlya villám,
lökésében erő zeng,
szíved ritmusát vezérli,
mint vad vihar, mely leteper.
Ha alád simul, lágyan, mégis
parázs feszül a mozdulatban,
és az átadás hevétől
a mélyből magasba csapnak.
Sóhajokból tűzszél támad,
összeolvad fény és sötét,
s amikor a testek lángolnak,
a gödör helyén menny és ég.
Valaki alatt, valaki fölött,
szent egyensúly, örök kör,
és tudod, a mély csak kapu,
melyen át a menny dörög.
Méhes József
(Zümi bá’)