Sokan mondják: „Látod, haladsz!”
Mintha ettől könnyebben maradsz.
Pedig nem út ez már nekem,
csak hosszú csikorgás odabenn.
Békésben, Hajdúban néznek rám fölényesen,
mintha tudnák, mit jelent élni rendesen.
Könnyű beszélni tiszta cipőben,
míg vérzek valahol a síneken csendben.
Nyírségben is hitték lesz még nyarunk,
egy nő, egy ház, egy nyugodt hajnalunk.
Szabolcsban is csak a sín maradt meg velünk,
meg a rozsdaízű félelem, mit megeszünk.
Mert ilyen az élet: mocskos és vak,
átnéz rajtad, ha szétesel csak.
Senkit nem érdekel, mi van veled,
amíg csendben hordod a keresztedet.
A vonat ordít, mikor jön,
fémes viharként végigzúg a csöndön.
Előbb csak távoli reszketés,
utána minden mozdulat kevés.
A vonat először csak suttog,
mint mikor a baj még csak motoz.
Aztán jött egy reccsenő pillanat,
és szétbassza benned az álmokat.
Nem volt ott Isten, se kegyelem,
csak vak acél az életemen.
A föld remegett a talpam alatt,
mint mikor maga a pokol szakadt.
És ha majd egyszer megkérdezik,
miért lett ilyen nehéz a tekintet itt,
Csak annyit mondok félmosollyal:
„Sínen vagyok. Csak átment a vonat rajtam.”
…vagy felakasztottam magam…
A politika mindig is titkolta,
soha nem hozta nyilvánosságra
az elkeseredettség ilyen következményeit!
Méhes József
(Zümi bá’)