Egyéjszakás kaland

Nem kellett múlt, sem holnapról beszéd,
elég volt válladon a lebbenő szépség,
Két idegen voltunk egyetlen estén,
kik összebotlottak egymás vágyó tekintetén.

Nem volt szükség nagy vallomásokra,
csak arra, hogy nézzük egymást kívánva,
A percnek saját törvénye lett,
s minden mozdulatban ott rezgett a kezdet.

A szavaink puhán simultak össze már,
mint esti szél, mely végigfut a lombok oldalán,
A vágy ordított, nem csak halkan égett,
mint kandalló mélyén a parázsló fények.

Nem kértünk többet annál, ami volt,
egy őszinte percet, mely testünkre hatott,
A sors sem írt fölénk nagy esküket,
csak lobbanó, kéjes, vad igényeket.

Az éjszaka őrült szeretkezéssé vadult,
minden félénk gondolat teljesen kihunyt,
A kinti világ messzire maradt,
bennünk csak a mindent elsöprő pillanat.

Az ablakon túl lassan pirkadt már,
de bennünk még zenélt az éjszakai nyár,
A hajnal halvány arannyal felelt,
miközben a sötétség csendesen lepergett.

Tudtuk, hogy a reggel másfelé vezet,
a város újra visszakéri lépteinket,
De addig még a perc velünk maradt,
mint parton felejtett kagylóban a morajló hang.

Nem lett belőle közös történet,
sem évekig őrzött, nagy ígéret,
De attól még igaz maradt a láng,
mely egyszer fellobbant egy röpke éjszakán.

Mert vannak percek, melyek így kerekek,
nem kérnek többet, mint amennyit érnek,
Egy villanásnyi, tiszta ragyogást,
mely önmagáért szép, s nem végtelen folytatást.

Az egyéjszakás csoda talán ennyi csupán,
egy fellobbanó fény az idő oldalán,
De aki egyszer átélte e tüzet,
örökké őriz benne valami vágyó üzenetet.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A kilenc lyukú híd

A pusztán áll a híres híd, kilenc lyuk őrzi titkait. Nem szekérnek, nem is lónak, gyönyör jut ott a vándorlónak. Az első lyuk kacér, csilingel, nevet, csókol, játszik szívvel. Csipkelődve

Variációk egy témára

Kéz a Kézben! – még csend a vágy, ujjak között bizsergő láng, puha érintés, halk ígéret, út a szívtől a testig ébred. Az a Kézben! – súlyt kap a perc,

Valaki alatt, valaki fölött

Van úgy, hogy magad alatt vagy, mélyben, hol fojt a csend, s tested csak árnyékot hordoz, s minden perc lassan temet. De jön a másik tüze rád, ujja lángként végigszánt,

Izzás a szürkületben

Lombok közt szűrődik a fény, játszik a fűszál, csillan a rét. A park ölel, csendje takar, titkot őriz minden, ha akar. Két kéz találkozik nesztelen, ujj hegye súrol – remeg

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!