Nem kellett múlt, sem holnapról beszéd,
elég volt válladon a lebbenő szépség,
Két idegen voltunk egyetlen estén,
kik összebotlottak egymás vágyó tekintetén.
Nem volt szükség nagy vallomásokra,
csak arra, hogy nézzük egymást kívánva,
A percnek saját törvénye lett,
s minden mozdulatban ott rezgett a kezdet.
A szavaink puhán simultak össze már,
mint esti szél, mely végigfut a lombok oldalán,
A vágy ordított, nem csak halkan égett,
mint kandalló mélyén a parázsló fények.
Nem kértünk többet annál, ami volt,
egy őszinte percet, mely testünkre hatott,
A sors sem írt fölénk nagy esküket,
csak lobbanó, kéjes, vad igényeket.
Az éjszaka őrült szeretkezéssé vadult,
minden félénk gondolat teljesen kihunyt,
A kinti világ messzire maradt,
bennünk csak a mindent elsöprő pillanat.
Az ablakon túl lassan pirkadt már,
de bennünk még zenélt az éjszakai nyár,
A hajnal halvány arannyal felelt,
miközben a sötétség csendesen lepergett.
Tudtuk, hogy a reggel másfelé vezet,
a város újra visszakéri lépteinket,
De addig még a perc velünk maradt,
mint parton felejtett kagylóban a morajló hang.
Nem lett belőle közös történet,
sem évekig őrzött, nagy ígéret,
De attól még igaz maradt a láng,
mely egyszer fellobbant egy röpke éjszakán.
Mert vannak percek, melyek így kerekek,
nem kérnek többet, mint amennyit érnek,
Egy villanásnyi, tiszta ragyogást,
mely önmagáért szép, s nem végtelen folytatást.
Az egyéjszakás csoda talán ennyi csupán,
egy fellobbanó fény az idő oldalán,
De aki egyszer átélte e tüzet,
örökké őriz benne valami vágyó üzenetet.
Méhes József
(Zümi bá’)