Izzik a lég, a táj remeg,
a spektrumból egy álom lebeg.
Ott vagy a semmi felett,
de hinni akarok, mert a szemem szeret.
Bármerre nézek, minden tovaillan,
ahogy a csók, ajkamról elillan.
Csak a lég marad és a kopár puszta,
téged délibáb, nem érlek el soha.
Méhes József
(Zümi bá’)
A pusztán áll a híres híd, kilenc lyuk őrzi titkait. Nem szekérnek, nem is lónak, gyönyör jut ott a vándorlónak. Az első lyuk kacér, csilingel, nevet, csókol, játszik szívvel. Csipkelődve
Kéz a Kézben! – még csend a vágy, ujjak között bizsergő láng, puha érintés, halk ígéret, út a szívtől a testig ébred. Az a Kézben! – súlyt kap a perc,
Van úgy, hogy magad alatt vagy, mélyben, hol fojt a csend, s tested csak árnyékot hordoz, s minden perc lassan temet. De jön a másik tüze rád, ujja lángként végigszánt,
Lombok közt szűrődik a fény, játszik a fűszál, csillan a rét. A park ölel, csendje takar, titkot őriz minden, ha akar. Két kéz találkozik nesztelen, ujj hegye súrol – remeg