Már első sírásunk fölött ott áll a család,
arcokból, tettekből épül körénk a világ.
Nem tudjuk még, mi marad bennünk, mi múlik el,
csak tanuljuk: ki ölel, és ki az, aki bántva terel.
Van, akit büntetnek mindenért,
s szégyent raknak rá egyetlen hibáért.
Sarokban állva azt tanulja meg talán,
hogy jobb, ha csendben marad ezután.
De vannak minták, amelyek megtartanak,
amikor az élet útjai nehézzé válnak.
Egy jó szó, egy kéz, amely nem enged el,
a szeretet, mely ilyenkor is átölel.
Visszük tovább, amit egykor kaptunk,
néha anélkül, hogy tudnánk: ezt tanultuk.
Egy mondatot, egy simogatást, egy haragot,
s észre sem vesszük, ha ugyanazt tovább adjuk.
Felnőttként már más a rend, más a felelősség,
már nem minden örökség számunkra kötelesség.
Amit kaptunk, végre kezünkbe vehetjük,
s eldönthetjük: megőrizzük, vagy elengedjük.
Eljön egy nap, mikor kimondod: elég,
nem kell tovább hordoznod rossz mintáid terhét.
Ami rosszat neked adtak, nem adod tovább,
más útra tereled magad és gyermeked világát.
Lehet a büntetés helyén türelem,
a félelemlítés helyén szelíd figyelem.
A szégyen helyén biztató tekintet,
így tanulja meg a gyermek: ő is értékes lehet.
Méhes József
(Zümi bá’)