Gyermekkorunk udvarán futottunk,
minden délután együtt voltunk.
Nem kellett más, csak néhány jó barát,
s máris kezdődhetett a vidám hajszánk.
A játék megtanított jól figyelni,
a jelekből a helyzetet megfejteni.
Egy mozdulat is sok mindent jelentett,
s a figyelmes hamarabb célba érhetett.
A kudarc nem tűnt félelmesnek,
mert tudtuk, új próbák még következhetnek.
Megtanultuk, hogy hibázni nem szégyen,
csak az számít, hogy felállunk-e a végen.
A verseny során nőtt az önbizalom,
siker után büszkeség ragyogott arcunkon.
De nem csak a győzelem volt fontos nekünk,
hanem az út is, melyen együtt lehettünk.
A játék a térben is megtanított mozogni,
a gyors helyzetekben helyesen alakulni.
Észlelni, merre nyílik új lehetőség,
s kihasználni bátran, ha eljön az esély.
Önbizalmunk is erősödött közben,
minden siker ott maradt szívünkben.
Egy jól sikerült futás erőt adott,
s megmutatta, mire képes az akaratunk.
Egyszerű játék volt, mégis sokat adott,
szabályt, türelmet, bátorságot tanított.
Megmutatta, hogyan tartsunk ki bátran,
ha akadály áll előttünk az elérni kívánt vágyban.
Így lett az ipi-apacs több puszta játéknál,
egy emlék, mely sok élethelyzetben elkísért már.
A gyermekkor öröme tovább mesél,
amit akkor tanultunk, ma is velünk él.
Méhes József
(Zümi bá’)