A virág tárja titkos testét,
vágy szólítja szelíd neszét,
porzó hajlik, szórja fényét,
s a bibe hívja rejtek mélyét.
A bibe csókra szomjasan,
fogadja porát lassúan,
s a porzó útja mélyre fut,
hol minden édes lángba jut.
A lüktetésben ott a tánc,
hol sóhaj születik s parázs,
a porzó újra árad ott,
hol bibe szorítja most legott.
A csatornában út nyílik szét,
rejtett mély fogad minden lét,
a mozdulat már követel,
s a bibe reszket, égre kel.
A végső lökés száll belé,
a gyönyör forr, nem áll meg még,
a bibe zár, magába von,
s az élet sarjad ott, ahol.
Majd csend marad, a lég puhán,
a porzó fáradt, szunnyad tán,
de ajándékát ott hagyta,
a bibe mélyén maradva.
S e csöndben nincs már külön út,
csak összeolvadt, tiszta múlt,
a bibe és a porzó mind,
az öröklét titkát rejti kint.
Méhes József
(Zümi bá’)