A bánya egy kísértő hősi hely,
hol ember és föld együtt lehel.
A mély-homályból fény tör elő,
s a bányász-emlék hegycsúcsra nő.
Csákány zeng, omlik a szén,
a sötét vájat nappalt ígér.
Fáradt kéz húz, de nem pihen,
mert a csille ott dalol a síneken.
Trotil villan, omlik a szén,
fekete por száll a vájat ölén.
Bányász arcok, izzó szemek,
fényért küzdenek, míg lélegeznek.
Méhes József
(Zümi bá’)
Álmomban az enyém vagy – mert látlak, életemben az álmom vagy – mert várlak. E kettő együtt maga a lét, s az ember őrzi örök kettősségét. Ha kezed nem ér
Az álom-ábránd addig jó barát, míg ébreszt benned tett-csodát, de fogva tart, ha nem merész, s marad a sóhaj – semmibe vész. Csak képzelet nem ad igazgyöngyöt, csak édes árnyat,
A külső égbolt zúghat bármikor, vihar keringhet, porrá hullhat a rend, de bennem fényben oldódik a gond, s az örök Nap győz minden csend felett. Így hordjuk mind a titkot,
A játék nem csupán gyermek akarása, hanem a lélek örökös újra tanítása. Kíváncsiság, szárnyaló képzelet, hol minden kudarc is új eredményhez vezet. Nem azért fogy el az emberi erő, mert