A bánya egy kísértő hősi hely,
hol ember és föld együtt lehel.
A mély-homályból fény tör elő,
s a bányász-emlék hegycsúcsra nő.
Csákány zeng, omlik a szén,
a sötét vájat nappalt ígér.
Fáradt kéz húz, de nem pihen,
mert a csille ott dalol a síneken.
Trotil villan, omlik a szén,
fekete por száll a vájat ölén.
Bányász arcok, izzó szemek,
fényért küzdenek, míg lélegeznek.
Méhes József
(Zümi bá’)
A „napnyugta” nyolc perc sebtiben,a nappal eltűnik, s minden megpihen.A sötét letöröl jót és rosszat,kaput nyit a végtelen nyugalomnak. A „hajnal” lassan érkezik meg,az éjtől mindent türelmesen elvesz.Új élet kezdődik
A bánat mindig késve érkezik,mikor már semmi vissza nem segít.Kopog a szívben, csendesen,de kulcs nincs többé seholsem. Bánkódni annyi: mint árnyékot ölelni,egy eltűnt percet visszakövetelni.De az idő nem hajlik szóra,nem
Tokajnál a táj ősi időkről mesél, hol kő és víz egymásnak feszülve él. A Kopaszhegy áll, mint örök akarat, nem kér az időből, rendíthetetlen marad. A Tisza messziről érkezik vadon,
A felhők könnye még remegve hull,de már a Nap mosolya ráborul.E kettő közt, a törékeny határon,a pillanat áll meg a fényből szőtt varázson. Megállít egy percre a rohanásban,felnézésre kér a