Nem meghalni kíván, csak élni másként,
de zárva minden út, s az ég határként.
A terhek súlya roskaszt, összetör,
a szív kiált, de hangja nem gyönyör.
Még nem a halált keresi – új életet
másik arcát, egy könnyebb, tisztább képet.
Álmok között bolyong, de nincs szava,
a fájdalomnak van csak otthona.
Az ablakok mögött csak éj maradt,
a zajló város érte nem szalad.
A mellkasában üresen kong a csend,
s a tehetetlenség lánca sem enged.
Az ég alján vörösen sír a láng,
a város omlik, nincsen több irány.
A föld reped, a szél jajongva zúg,
s a szívre omlik minden, mint a lúg.
És jön a füst, s a fény is elenyész,
az ég beomlik, minden szó kevés.
A hang szétfoszlik, mintha álom lenne,
s a szív marad csak vergődve, sebzetten.
Így lesz a kiáltásból, néma vágy,
egy sóhaj, melybe senki szív se lát,
az élethez ragaszkodás szakad,
s a menekülés életet tagad.
Még nem a halál hívja, csak a csend,
a lehetetlenség, mely rádermedt.
A kérő ének összezuhan végül,
s a vágy az éggel örök rímbe készül.
Az utolsó szikra is vérbe fúl,
az idő megáll, nem jön semmi új.
Csak sűrű csend, mely örökre bezár,
s a végső szó – kilátástalanság.
És hollók szárnyán jön a mély sötét,
a fényt széttépik, nincs ki védje rég.
A láng kihuny, hamuvá válik ott,
s a szó lehull, mint száraz, törött csont.
A föld reped, a tenger visszavon,
a csillagok lehullnak szédítőn, vakon.
Az idő megáll, perce sincs tovább,
a csend kiált, „Csak pusztulás, halál!”
Méhes József
(Zümi bá’)