Láng csap fel éjben, távoli ég alján,
robaj ver visszhangot Irán sok falán.
Hírek sodródnak szél hátán át,
sorsokról suttog a megtört világ.
Műhold tekint le a földre némán,
képek beszélnek por és rom láttán.
Hámenei rezidencia dől, omlik a ház,
kő kövön nem marad, porba hull száz.
A címlap harsog, a cím nagyot szól,
árnyék vetül a mostani hatalomról.
Pletyka kering, vajon él-e még,
vagy csöndbe borult egy korszak, egy ég?
Ki az agresszor? – kérdi a szó,
ki az, ki rombol, s ki az, ki jó?
Ugyanaz a bomba, ugyanaz a baj,
mégis másként zeng a világi jaj.
Ha Kelet felől gördül Ukrajnára tank,
szigorú szóval telik meg a lap.
Ha Nyugat küld gépet Irán egére,
szabadság: írják a zászlók élére.
Kettős a mérce, súlya nehéz,
hol arany, hol acél a kéz.
Egyiknek bűn a határátlépés,
másnak csupán „szükséges lépés”.
Politika írja a leckét ma,
erkölcs csupán dísz, a lap alja.
Szövetség dönt, ki vétkes, ki nem,
kinek jár feloldozás, kinek kegyelem.
A szó azonban könnyen ítél,
saját táborának mindent elnéz.
Ellenségén számon kér,
míg szövetségesét védi a tér.
Így lesz a bélyeg politikai jel,
mely egyszer sújt, másszor emel.
Egyik agresszor, másik hős,
attól függ, honnan fúj az „erős”.
A képernyőn villan a vád,
kommentek zúgnak, hömpölyög az ár,
felháborodás, harag, düh,
majd szép csendbe full a tegnapi ügy.
Kérdés marad a füst felett,
mérhető-e igazság egyenletesen?
Lehet-e egyforma a törvény szava,
ha más-más kéz írja a sorokat sorra?
Méhes József
(Zümi bá’)