A szellő

A természet halk üzenetét hozza,
mint bölcs barát, ki kezét nyújtja,
nem beszél hangosan, mégis tanít,
s a jelen szépségére rásegít.

A folyó partján megpihenve jár,
s tükrén ezernyi csillanás csodát kínál,
a víz is lágyabban hullámzik tőle,
mintha öröm születne belőle.

A lombok között suttogva jár,
s minden levél neki felel talán,
egy titkos nyelven beszél a táj,
melyet csak az ért, ki álmodni is jár.

A rétek fölött szabadon bolyong,
s magával viszi minden sóhajom,
virágillatot fon a hajamba csendben,
mint szerelmes kéz egy kimondott igenben.

A szellő tudja, hogyan kell szeretni,
nem akar birtokolni vagy vezetni,
csak érkezik és tovább indul csendben,
mégis nyomot hagy az ember szívében.

Mikor a bőrömhöz simul lágyan,
megáll a világ egy rövid varázsban,
s nem létezik más, csak az a pillanat,
mely örökkévalóvá teszi az utamat.

Nem kér semmit, mégis mindent ad,
egyetlen percben egész világokat,
s gazdagabbá teszi a lelket, szívet,
mint csillagfény az éjszakai eget.

Ahogy a Nap már fáradtan elpihen,
a szellő akkor is velem marad idebenn,
fülemhez hajol egy halk mesével,
s megtölti estém nyugodt derűjével.

S mikor a szellő végül tovább száll,
utána nézek a bíbor alkonynál,
mert megtanított a legszebb igazságra:
az öröm is csak egy gyengéd érintés varázsa.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

SZAKADÉK PEREMÉN

Szakadék peremén ülök, alattam a mélység,Fölöttem csillagokba kapaszkodik az ég.Lábam alatt a mélység, köröttem néma táj,Bennem ezer régi emlék ébred, mi visszajár. A szél a múltam lapjait csendesen forgatja,Az elveszett

BÁRKI MONDHATJA

Van bennünk vágy, mely néha felragyog,ha lehunyjuk szemünket, s magunkra maradunk.Valami hív, bár nem tudjuk, miért,talán egy érintésért, egy szebb holnapért. A testünk időnként csak ölelésetekre vár,hogy mellettetek teljesüljön végre

MINT AZ ÖREG FÁK

Megállunk ott, ahol vén fák őrzik az eget,s úgy érezzük, a csend most átölel minket.Nem szólunk, csak nézzük a viharvert ágakat,s bennük látjuk saját, megélt vágyainkat. Mi is hajlottunk már

KUNYHÓ

Aranyba fordult kint a messzi határ,a tarló fölött megpihent egy madár.A kukoricásban zizegett a levél,végigsimított rajta az őszi szél. Kukoricaszárból épült egy kunyhó,fölötte kéklő ég, körötte tarló.Nem palota volt, mégis

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!