A nosztalgia

A nosztalgia selymes, langyos öncsalás,
emlékekből font érzelmi maszturbálás.
Tegnap még szidtuk a létet dührohamokban,
ma „boldog idők” laknak ugyanazon romokban.

Közös nosztalgia: társas önkielégítés,
kollektív sóhajokkal végzett múltsimítás, merítés.
A szégyenből tanulság lesz, a hiányból meghittség,
s az ember lassan megszereti saját veszteségét.

Az emlék nem igazság, csupán ügyes szabó,
mert minden múltbeli rongyból ünneplő varrható.
A foszló percek kapnak bársonykeretet,
s a tegnapból így lesz díszes kegyelet.

A fiatalság sem volt oly fényes, oly szabad,
csak nem recsegett még térdünk minden mozdulat alatt.
A világ ugyanúgy űzött, csak gyorsabban futottunk,
derékfájás nélkül hittük: halhatatlanok vagyunk.

Van valami gyönyörű ebben az öncsalásban,
ahogy üldögélünk egy megsárgult délutánban.
Mint mikor az ember saját vállát veregeti,
és közben vágyait, hiányait puha köddel befedi.

De minden ilyen emlék csak önáltatás marad,
egy szépre csiszolt darab abból, ami megszakadt.
És talán ettől bírható ez az egész világ:
hogy megszépítjük benne azt is, ami fájt.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Blauburger vére

Egy barátom tiszteletére! Kőszeg lankáin fürtök érnek, bíbor színük fényben égnek. Pincék mélyén a csend figyel, bor születik, mi szívre lel. Dombok ölét napsugár simítja, csillog a szem, ha a

Pitypang

Sárga Nap a fű fölött, szél viszi a vágyadat. Elpattan a pillanat, és újjászületik egy világ. Méhes József (Zümi bá’)

Aratás

(Régi aratások emlékére.) Hajnal bontja szét az éj köpenyét, harmat fénylik a fűszál hegyén. A föld lélegzik, frissen, halkan, búza tenger ring aranyban. A kaszások vállán súly a világ, markukban

Békéscsaba ébredése

Mikor a föld még puszta volt, sivár, az Alföld néma, árva rónaság. Csak szél sodorta múlt porát a tájon, s csend borult a végtelen határon. A török dúlt sokáig, utánuk

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!