A nosztalgia selymes, langyos öncsalás,
emlékekből font érzelmi maszturbálás.
Tegnap még szidtuk a létet dührohamokban,
ma „boldog idők” laknak ugyanazon romokban.
Közös nosztalgia: társas önkielégítés,
kollektív sóhajokkal végzett múltsimítás, merítés.
A szégyenből tanulság lesz, a hiányból meghittség,
s az ember lassan megszereti saját veszteségét.
Az emlék nem igazság, csupán ügyes szabó,
mert minden múltbeli rongyból ünneplő varrható.
A foszló percek kapnak bársonykeretet,
s a tegnapból így lesz díszes kegyelet.
A fiatalság sem volt oly fényes, oly szabad,
csak nem recsegett még térdünk minden mozdulat alatt.
A világ ugyanúgy űzött, csak gyorsabban futottunk,
derékfájás nélkül hittük: halhatatlanok vagyunk.
Van valami gyönyörű ebben az öncsalásban,
ahogy üldögélünk egy megsárgult délutánban.
Mint mikor az ember saját vállát veregeti,
és közben vágyait, hiányait puha köddel befedi.
De minden ilyen emlék csak önáltatás marad,
egy szépre csiszolt darab abból, ami megszakadt.
És talán ettől bírható ez az egész világ:
hogy megszépítjük benne azt is, ami fájt.
Méhes József
(Zümi bá’)