Nem látok többet annál, mi elém kerül,
mégis érzem: a világ messzebbre terül.
Van valami, mi némán hívogat,
s túléli bennem a kimondott szavakat.
A tudat partján áll a gondolat,
s a túlpartra már nem vezet hidakat.
Csak sejti azt, mit el nem ér soha,
mint csillagot, melynek távol az otthona.
A létezés nem kérdi, értjük-e nevét,
csak ránk borítja végtelen lepelét.
Mi nézzük őt, mint gyermek a csodát,
mely nem magyaráz, csak kitárja önmagát.
Nem hiány az, mit nem tud felfogni ész,
mert az csak más dimenzióba nyíló rés.
Mint tengerek fölött lebegő ködök,
melyek mögött a part mindig örök.
Nem birtokolhatom a végtelent,
mégis átjár néha odabent.
Mint szél, amely az arcomhoz simul,
és mire felfognám, már elvonul.
Talán a létezés nem megfejtést kíván,
hanem hogy végigmenjünk az útján.
S ne féljünk attól, mit nem értünk még,
mert nem csak abból áll a mindenség.
S ha egyszer elcsitul minden zaj,
és mielőtt lehull rólunk minden földi baj,
Talán megértjük, mit talált a szív:
a transzcendens nem bizonyít – csak hív.
Méhes József
(Zümi bá’)