A szépség az emberben törékeny vendég,
a művészetben már halhatatlan emlék.
S míg a test lassan porrá lesz, semmivé,
a szépség a művekben örökre él.
Ott van a vászon, az ének, a szó,
hol minden, mi szép, örökkévaló.
Az ecset megőrzi a mosoly sugarát,
s a dallamot tovább ringatja a világ.
A költő, az író, ha szívét papírra leírja,
a mulandó szépséget örökre megírja.
A festő szemében nem hervad a szín,
művében a lélek örökké ott virít.
Az idő megérinti arcunk vonalát,
ráncokat rajzol, s elnyeli a bájt.
De szoborba vésett mozdulatok
úgy állnak, mint régen is ott ragyogott.
A dalban a hang soha nem öreg,
a versben a szó mindig újra dereng.
A képben a pillanat tisztán marad,
s míg élnek a szemek, lesz, ki akar.
Így válik a szépség eszmévé, örökké,
nem a testben, de lélekben, műben él.
Az ember elmúlik, de amit alkotott,
átlépi az időt, s túléli a holnapot.
Így lesz az ember több, mint puszta test,
így emeli újra, kit egykor eltemetett.
A szépség nem múlik, művében fennmarad,
az emlékezet maradandón életben tartja majd.
Méhes József
(Zümi bá’)