Aranyba fordult kint a messzi határ,
a tarló fölött megpihent egy madár.
A kukoricásban zizegett a levél,
végigsimított rajta az őszi szél.
Kukoricaszárból épült egy kunyhó,
fölötte kéklő ég, körötte tarló.
Nem palota volt, mégis menedék,
s benne egy egész világ elfért.
Barátok ültek a kunyhón belül,
mosolyuk ragyogott a széles mezőn.
Az idő fölöttük némán megállt,
s minden kis percük ünneppé vált.
Nem kellett nekik se pénz, se ajándék,
egy bot is lehetett nagy játék.
Kóróból kard lett, száraz csutkából hajó,
s a porba rajzolt világ volt mindenhol lakható.
Mennyi minden volt akkor elég,
egy kis kunyhó s a végtelen ég!
Nem kellett hozzá gazdagság, vagyon,
csak néhány jó barát egy őszi napon.
Ha egyszer újra ott állnánk talán,
a régi kukoricás aranyló tarlóján,
Megértenénk, mit nem értettünk akkor:
a legnagyobb kincsünk volt az a kor.
S ha egyszer néhány emlék tovaszáll,
a kunyhó bennünk mégis örökre megvár.
Mert bár az idő sokmindent eltemet,
a gyermekkor tovább él: a lélek nem feled.
Méhes József
(Zümi bá’)