KUNYHÓ

Aranyba fordult kint a messzi határ,
a tarló fölött megpihent egy madár.
A kukoricásban zizegett a levél,
végigsimított rajta az őszi szél.

Kukoricaszárból épült egy kunyhó,
fölötte kéklő ég, körötte tarló.
Nem palota volt, mégis menedék,
s benne egy egész világ elfért.

Barátok ültek a kunyhón belül,
mosolyuk ragyogott a széles mezőn.
Az idő fölöttük némán megállt,
s minden kis percük ünneppé vált. 

Nem kellett nekik se pénz, se ajándék,
egy bot is lehetett nagy játék.
Kóróból kard lett, száraz csutkából hajó,
s a porba rajzolt világ volt mindenhol lakható.

Mennyi minden volt akkor elég,
egy kis kunyhó s a végtelen ég!
Nem kellett hozzá gazdagság, vagyon,
csak néhány jó barát egy őszi napon.

Ha egyszer újra ott állnánk talán,
a régi kukoricás aranyló tarlóján,
Megértenénk, mit nem értettünk akkor:
a legnagyobb kincsünk volt az a kor.

S ha egyszer néhány emlék tovaszáll,
a kunyhó bennünk mégis örökre megvár.
Mert bár az idő sokmindent eltemet,
a gyermekkor tovább él: a lélek nem feled.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x