A MEGBOCSÁTHATATLAN MÚLT

Egyszer mindenkiben megnyílik a múlt,
amikor bennünk minden fény kigyúlt.
S önmagunktól is távolabbra állva
belenézünk régmúlt életünk arcába.

Volt olyan, akit hagytunk félúton állni,
kit nem tanultunk meg igazán várni.
Ki még hitt bennünk, amikor mentünk el,
de Ő a csöndre akkor már hiába felelt.

Volt, akit akkor nem hallottunk meg,
mikor a csendje segítségért remegett.
S mi elmentünk, mert könnyebb volt talán,
saját gondunktól nem látni azt, ki kiáltott ránk.

Láttunk kezet, amely felénk nyúlt,
de mire tettünk volna, a lehetőség elmúlt.
Láttunk a szemet, amely még remélt,
de mi akkor csak a saját igazunkért éltünk.

Vannak hibák, melyek soha nem véletlenek,
ezek tétlen órák vagy szándékos néma évek.
Amikor tudtuk volna, mégsem tettük meg,
amitől ma biztosan minden másképp pereg.

Már hiába mondjuk: nem akartam,
nem akartam rosszat, csak hallgattam.
De a következmény nem kérdez soha,
hogy jó szándék volt-e benned valaha.

Az ember későn tanulja meg talán,
hogy minden döntés túlmutat önmagán.
Hogy egyetlen elforduló tekintet
egy másik ember életében hogyan dermedhet.

És nincs nagyobb súly, mint amikor értjük,
hogy amit elvesztettünk, mi veszejtettük.
Hogy volt idő, mikor még változhatott volna,
de a változásnak bennünk akkor nem volt oka.

Látjuk a percet, melyet elhibáztunk,
a segítséget, mit meg nem adtunk.
Az ajtót, melyre nem kopogtunk,
egy kézfogást, melyet meg nem adtunk.

Egyetlen szó is hosszú árnyat vethet,
egy hallgatás is összetörhet lelket.
Egy elfordulás éveket rabol,
s amit mi elfelejtünk, másban honol.

Már tudjuk, kit törtünk össze észrevétlen,
s milyen nyom maradt a másik emberben.
Melyik seb lett belőlünk eredő,
s melyik fájdalom lesz nem múló temető.

De nincs már út a régi pillanathoz,
nem nyúlhatunk a tegnapi naphoz.
Nem mondhatjuk: „Most már másképp teszem”,
ha az a másik már nincs itt velem.

Mert minden ember másokban marad,
mint el nem múló, valós lenyomat.
S lehet, hogy egyszer valaki szemében
mi leszünk majd egy fájdalmas ítélet.

Ha egyszer megértjük: nem a múlt a kegyetlen,
hanem, hogy időben nem láttunk tisztán, csendben,
amikor már nem lehet mit jóvá tenni,
csak emlékezni – és múltunkkal együtt élni.

A megbánás nem könyörög,
csak némán ül a mellkasunk fölött.
Mint súlyos kő egy mélyedés fenekén,
s velünk marad minden másokban elrontott remény.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

Fejtartás

Ha gond borul rád, s terhe húzza vállad, ne engedd, hogy bilincsbe zárja szárnyad. Emeld fel fejed, s lásd mennyire tágas az ég, hol új reményt sző a fény a

Nem az számít

Nem az számít, mennyi év várt, hanem, hogy tested-lelked mit csinált. Hogy percnyi időből mennyit élsz, s hogy álmaidban mennyit félsz. Hiába hosszú száz napod, ha üres szívvel álmodod. Az

A halhatatlan szépség

A szépség az emberben törékeny vendég, a művészetben már halhatatlan emlék. S míg a test lassan porrá lesz, semmivé, a szépség a művekben örökre él. Ott van a vászon, az

Szeress, ha elkerülhetetlen, ölj!

Ha kell, szeress, s ne rejtsd el a szíved, ne félj kimondani, ami benned éltet. A vágy, a láng, a szenvedély vezessen, s kötődésed soha meg ne rettenjen. Ha kell,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x