A MEGBOCSÁTHATATLAN MÚLT

Egyszer mindenkiben megnyílik a múlt,
amikor bennünk minden fény kigyúlt.
S önmagunktól is távolabbra állva
belenézünk régmúlt életünk arcába.

Volt olyan, akit hagytunk félúton állni,
kit nem tanultunk meg igazán várni.
Ki még hitt bennünk, amikor mentünk el,
de Ő a csöndre akkor már hiába felelt.

Volt, akit akkor nem hallottunk meg,
mikor a csendje segítségért remegett.
S mi elmentünk, mert könnyebb volt talán,
saját gondunktól nem látni azt, ki kiáltott ránk.

Láttunk kezet, amely felénk nyúlt,
de mire tettünk volna, a lehetőség elmúlt.
Láttunk a szemet, amely még remélt,
de mi akkor csak a saját igazunkért éltünk.

Vannak hibák, melyek soha nem véletlenek,
ezek tétlen órák vagy szándékos néma évek.
Amikor tudtuk volna, mégsem tettük meg,
amitől ma biztosan minden másképp pereg.

Már hiába mondjuk: nem akartam,
nem akartam rosszat, csak hallgattam.
De a következmény nem kérdez soha,
hogy jó szándék volt-e benned valaha.

Az ember későn tanulja meg talán,
hogy minden döntés túlmutat önmagán.
Hogy egyetlen elforduló tekintet
egy másik ember életében hogyan dermedhet.

És nincs nagyobb súly, mint amikor értjük,
hogy amit elvesztettünk, mi veszejtettük.
Hogy volt idő, mikor még változhatott volna,
de a változásnak bennünk akkor nem volt oka.

Látjuk a percet, melyet elhibáztunk,
a segítséget, mit meg nem adtunk.
Az ajtót, melyre nem kopogtunk,
egy kézfogást, melyet meg nem adtunk.

Egyetlen szó is hosszú árnyat vethet,
egy hallgatás is összetörhet lelket.
Egy elfordulás éveket rabol,
s amit mi elfelejtünk, másban honol.

Már tudjuk, kit törtünk össze észrevétlen,
s milyen nyom maradt a másik emberben.
Melyik seb lett belőlünk eredő,
s melyik fájdalom lesz nem múló temető.

De nincs már út a régi pillanathoz,
nem nyúlhatunk a tegnapi naphoz.
Nem mondhatjuk: „Most már másképp teszem”,
ha az a másik már nincs itt velem.

Mert minden ember másokban marad,
mint el nem múló, valós lenyomat.
S lehet, hogy egyszer valaki szemében
mi leszünk majd egy fájdalmas ítélet.

Ha egyszer megértjük: nem a múlt a kegyetlen,
hanem, hogy időben nem láttunk tisztán, csendben,
amikor már nem lehet mit jóvá tenni,
csak emlékezni – és múltunkkal együtt élni.

A megbánás nem könyörög,
csak némán ül a mellkasunk fölött.
Mint súlyos kő egy mélyedés fenekén,
s velünk marad minden másokban elrontott remény.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

Seprűk

Az új seprű suhanva csillog, mint a fény, a por fél tőle, reszket mindenhol szegény. De bölcs a régi, nem rohan, csak nevet, tudja, a sarokok rejtik a szemét-tereket. A

Gondold meg

A tett vagy mulasztás az élet tengerén, árnyat vagy fényt szór a világ peremén. Amit teszünk, vagy csendben hallgatunk, mindig visszhangzik és örökké hordozzuk. A szándék is út, mely lélekből

Az örökkévaló

Az ember régóta kérdi, mi a mindenség titka, miért születik a világ, s mivé lesz holnapra? Tudás hiányában lelkéből szövi saját istenei arcát, az égbe rajzolta összes félelme vigaszát. Az

Csakis így

Alkoss. Ha nem jó, változtass. A jót mástól is fogadd el. Ha bármi tarthatatlan, engedd el. Méhes József (Zümi bá’)

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x