A MEGBOCSÁTHATATLAN MÚLT

Egyszer mindenkiben megnyílik a múlt,
amikor bennünk minden fény kigyúlt.
S önmagunktól is távolabbra állva
belenézünk régmúlt életünk arcába.

Volt olyan, akit hagytunk félúton állni,
kit nem tanultunk meg igazán várni.
Ki még hitt bennünk, amikor mentünk el,
de Ő a csöndre akkor már hiába felelt.

Volt, akit akkor nem hallottunk meg,
mikor a csendje segítségért remegett.
S mi elmentünk, mert könnyebb volt talán,
saját gondunktól nem látni azt, ki kiáltott ránk.

Láttunk kezet, amely felénk nyúlt,
de mire tettünk volna, a lehetőség elmúlt.
Láttunk a szemet, amely még remélt,
de mi akkor csak a saját igazunkért éltünk.

Vannak hibák, melyek soha nem véletlenek,
ezek tétlen órák vagy szándékos néma évek.
Amikor tudtuk volna, mégsem tettük meg,
amitől ma biztosan minden másképp pereg.

Már hiába mondjuk: nem akartam,
nem akartam rosszat, csak hallgattam.
De a következmény nem kérdez soha,
hogy jó szándék volt-e benned valaha.

Az ember későn tanulja meg talán,
hogy minden döntés túlmutat önmagán.
Hogy egyetlen elforduló tekintet
egy másik ember életében hogyan dermedhet.

És nincs nagyobb súly, mint amikor értjük,
hogy amit elvesztettünk, mi veszejtettük.
Hogy volt idő, mikor még változhatott volna,
de a változásnak bennünk akkor nem volt oka.

Látjuk a percet, melyet elhibáztunk,
a segítséget, mit meg nem adtunk.
Az ajtót, melyre nem kopogtunk,
egy kézfogást, melyet meg nem adtunk.

Egyetlen szó is hosszú árnyat vethet,
egy hallgatás is összetörhet lelket.
Egy elfordulás éveket rabol,
s amit mi elfelejtünk, másban honol.

Már tudjuk, kit törtünk össze észrevétlen,
s milyen nyom maradt a másik emberben.
Melyik seb lett belőlünk eredő,
s melyik fájdalom lesz nem múló temető.

De nincs már út a régi pillanathoz,
nem nyúlhatunk a tegnapi naphoz.
Nem mondhatjuk: „Most már másképp teszem”,
ha az a másik már nincs itt velem.

Mert minden ember másokban marad,
mint el nem múló, valós lenyomat.
S lehet, hogy egyszer valaki szemében
mi leszünk majd egy fájdalmas ítélet.

Ha egyszer megértjük: nem a múlt a kegyetlen,
hanem, hogy időben nem láttunk tisztán, csendben,
amikor már nem lehet mit jóvá tenni,
csak emlékezni – és múltunkkal együtt élni.

A megbánás nem könyörög,
csak némán ül a mellkasunk fölött.
Mint súlyos kő egy mélyedés fenekén,
s velünk marad minden másokban elrontott remény.

Méhes József
(Zümi bá’)

0 0 szavazatok
Vers értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest

0 hozzászólás

Megosztás:

Kategória további versei

Légy észnél

Ne vágyj biztonságra ellenség felett, mert lővonalban osztozik veled. Az előny álarc, mélyén ott a seb, mely vissza sújt, ha másnak fáj a tett. Ki fölényben hisz, saját csapdáját ássa,

Bocsánatkérés

Ha bárhogy is volt, de kárt okozol, Szelíd szóval még jobban fokozol. Bocsánatot kérni könnyű, semmi hangon, Minden marad, nem változik, monoton. Vegyél egy tányért, vágd a földre, Darabok szóródnak

Ne ugorj minden szóra

Sok hang van, de nem mind számít,van, ami bánt, s van, ami tanít.Csak azt hallgasd, mi jót ad neked,ne szórd szét kincsként az erődet. Az idő is kincs, ne aprítsd

Holnapország és a Ma

(Ami persze nincs is…!) OKTATÁS Holnap a jövő – ígérik szépen, ma a tanár él akármilyen béren. Tankönyv helyett szlogen a fal, krétát koldul, s kifogy a dal. Ami persze

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!
0
Szívesen fogadnám a gondolataidat, kérlek írd meg kommentben.x