Sok kisgyereket láttam én nevetni,
s két csillogó szempárt egymásra figyelni.
A napfény ilyenkor vidámabban járt,
s aranyszínűre festette az óvoda udvarát.
A homokozóban várak épültek,
apró kezek nyomán csodák születtek.
A tornyok nőttek egyre magasabbra,
s a képzelet szállt velük a magasba.
Uzsonnaidőn sok mindent láttam,
egy fél kiflit is kedvesen továbbadva.
A keksz valahogy mindig finomabb lett,
ha mellette ült az a bizonyos gyerek.
A padon ültek, mintha véletlen,
pedig ez ismétlődött nap mint nap szépen.
A tekintetük néha össze-összeért,
s mosoly bujkált ott valamiért.
A rajzlapokon gyakran feltűnt valaki,
akit nem lehetett a képről lehagyni.
A ház mellett állt vagy a kert közepén,
de ott mosolygott minden kép szegletén.
Az öltözőben láttam olykor csendesen,
két tekintetet találkozni hirtelen.
Aztán a cipőfűző lett lefontosabb nagyon,
mintha más nem is létezne a világon.
„Ha nagy leszek, elveszlek!” szólt egyszer valaki,
s a többiek rögtön kezdtek nevetni.
A komolyság mégis ott bujkált benne,
ahogy csak egy óvodás mondhatja ki szeretve.
Sok év alatt megtanultam bizony,
a szeretet egyszerű dolog nagyon.
Egy mosoly, amely rögtön visszaragyog,
s két kis szív között csendben ott tipeg-topog.
Talán ma már felnőttek lettek régen,
más utakon járnak széles e vidéken.
Mégis jó hinni, hogy szívük mélyén
él egy darabka ebből a megélt meséből.
Mert az ovis szerelem olyan csoda,
mint egy mesekönyv legszebb oldala.
Rövidke történet, mégis maradandó,
egy óvónéni szívében is szépséget fakasztó.
Méhes József
(Zümi bá’)