Óvónéni vallomása

Sok kisgyereket láttam én nevetni,
s két csillogó szempárt egymásra figyelni.
A napfény ilyenkor vidámabban járt,
s aranyszínűre festette az óvoda udvarát.

A homokozóban várak épültek,
apró kezek nyomán csodák születtek.
A tornyok nőttek egyre magasabbra,
s a képzelet szállt velük a magasba.

Uzsonnaidőn sok mindent láttam,
egy fél kiflit is kedvesen továbbadva.
A keksz valahogy mindig finomabb lett,
ha mellette ült az a bizonyos gyerek.

A padon ültek, mintha véletlen,
pedig ez ismétlődött nap mint nap szépen.
A tekintetük néha össze-összeért,
s mosoly bujkált ott valamiért.

A rajzlapokon gyakran feltűnt valaki,
akit nem lehetett a képről lehagyni.
A ház mellett állt vagy a kert közepén,
de ott mosolygott minden kép szegletén.

Az öltözőben láttam olykor csendesen,
két tekintetet találkozni hirtelen.
Aztán a cipőfűző lett lefontosabb nagyon,
mintha más nem is létezne a világon.

„Ha nagy leszek, elveszlek!” szólt egyszer valaki,
s a többiek rögtön kezdtek nevetni.
A komolyság mégis ott bujkált benne,
ahogy csak egy óvodás mondhatja ki szeretve.

Sok év alatt megtanultam bizony,
a szeretet egyszerű dolog nagyon.
Egy mosoly, amely rögtön visszaragyog,
s két kis szív között csendben ott tipeg-topog.

Talán ma már felnőttek lettek régen,
más utakon járnak széles e vidéken.
Mégis jó hinni, hogy szívük mélyén
él egy darabka ebből a megélt meséből.

Mert az ovis szerelem olyan csoda,
mint egy mesekönyv legszebb oldala.
Rövidke történet, mégis maradandó,
egy óvónéni szívében is szépséget fakasztó.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!