Képzeletem partján te túl a fényeken,
mint csillag égsz idegen éjjeken,
látlak, de mégsem érhetlek el soha,
csendben visszahull rám a vágyak sora.
Ott nincsen szó, csak mély remegés,
csak bőr a bőrön, halk reszketés,
minden pillanat egy lassú zuhanás,
hol elveszni benned mindig csodás.
Talán egyszer a nappal is megérti,
mit jelent benned teljesen égni,
s nem választ el többé sem tér, sem idő,
létezik majd egymásban oldódó, tiszta erő.
Addig az álom marad az otthon,
hol hozzád bújva létezem szabadon,
hol testem benned végleg megpihen,
s nem szakadunk el soha, sosem.
S ha egyszer az álom valóra válik,
a vágy többé nem „csak úgy” áramlik,
hanem testünkben él tovább rendesen,
örök egységben, határtalanul, végtelen.
Méhes József
(Zümi bá’)