Hatalmas fák, kik az égre mutattok,
őrzitek ősidők bölcs titkait, s taníttok.
Gyökeretek mélyben a föld szívét öleli,
koronátok fényben az ég boltját növeli.
Árnyat adtok vándornak, oltalmat a népnek,
tiszta levegőt adtok minden létezésnek.
Ligetekben béke, s madár dala zeng,
múlt és jövő bennetek jelenik meg.
Jaj annak, ki erdőt, ligetet kiirt,
holnapjából temetőt s pusztaságot kinyit.
Kiszárad a forrás, elnémul a táj,
rom omlik a városra, nincs, ki vigaszt talál.
Eljöhet idő, mikor ember, hatalma végleg lehull,
újra fákra kapaszkodik, reszketve, vadul.
Mint hajnalon, mikor még állat volt és mászott,
gyümölcsért nyúlt, és félt a vad sötét zajától.
Lásd hát, mit veszthetsz, és mit őrizhetsz,
ha tisztelsz, ápolsz, fában testvért lelsz.
Mert míg lombja susog, és gyökér kapaszkodik,
az ember sorsa nem hull vissza az ősi hajnalig.
Óvd a fákat, mert lehet, vissza kell mászni rájuk!
Méhes József
(Zümi bá’)