Óvd a fákat

Hatalmas fák, kik az égre mutattok,
őrzitek ősidők bölcs titkait, s taníttok.
Gyökeretek mélyben a föld szívét öleli,
koronátok fényben az ég boltját növeli.

Árnyat adtok vándornak, oltalmat a népnek,
tiszta levegőt adtok minden létezésnek.
Ligetekben béke, s madár dala zeng,
múlt és jövő bennetek jelenik meg.

Jaj annak, ki erdőt, ligetet kiirt,
holnapjából temetőt s pusztaságot kinyit.
Kiszárad a forrás, elnémul a táj,
rom omlik a városra, nincs, ki vigaszt talál.

Eljöhet idő, mikor ember, hatalma végleg lehull,
újra fákra kapaszkodik, reszketve, vadul.
Mint hajnalon, mikor még állat volt és mászott,
gyümölcsért nyúlt, és félt a vad sötét zajától.

Lásd hát, mit veszthetsz, és mit őrizhetsz,
ha tisztelsz, ápolsz, fában testvért lelsz.
Mert míg lombja susog, és gyökér kapaszkodik,
az ember sorsa nem hull vissza az ősi hajnalig.

Óvd a fákat, mert lehet, vissza kell mászni rájuk!

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Blauburger vére

Egy barátom tiszteletére! Kőszeg lankáin fürtök érnek, bíbor színük fényben égnek. Pincék mélyén a csend figyel, bor születik, mi szívre lel. Dombok ölét napsugár simítja, csillog a szem, ha a

Pitypang

Sárga Nap a fű fölött, szél viszi a vágyadat. Elpattan a pillanat, és újjászületik egy világ. Méhes József (Zümi bá’)

Aratás

(Régi aratások emlékére.) Hajnal bontja szét az éj köpenyét, harmat fénylik a fűszál hegyén. A föld lélegzik, frissen, halkan, búza tenger ring aranyban. A kaszások vállán súly a világ, markukban

Békéscsaba ébredése

Mikor a föld még puszta volt, sivár, az Alföld néma, árva rónaság. Csak szél sodorta múlt porát a tájon, s csend borult a végtelen határon. A török dúlt sokáig, utánuk

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!